ÉN NEM VAGYOK SZAKEMBER, DE A SZÍVEMBEN VAN

ABCÚG BLOG
Szerző: FŐDI KITTY
2018.04.23.

Egy kis békési faluban nem mindennapi kapcsolatra bukkanhatunk egy látássérült kisfiú és tanítónénije között. Zsóriné Hocz Anikó amikor meghallotta, hogy Balázs az osztályába érkezik, 30 éves tanítói pályával a háta mögött nekiállt megtanulni a Braille-írást, és felkutatta azokat a módszereket, amikkel képes lesz tanítani a vak fiút. Balázs nagyon jó tanuló, az osztály példaképe, és a tanítónő hatására író szeretne lenni, ha felnő. A tanítónő szerint egy csoda, ami vele történt és a későbbiekben szívesen foglalkozna látássérült gyerekekkel.

„Én nem csak a pályám során, az életemben sem találkoztam vak emberrel. Egyáltalán nem volt kapcsolatom velük, nem is ismertem az életüket, a felfogásukat. Éppen ezért is féltem, hogy hogyan tudok majd helytállni” – emlékszik vissza a tanító három évvel ezelőttre.

Egy apró falucskában, Gerendáson járunk Békés megyében, ahol az ottani általános iskolában találkozunk két nem mindennapi emberrel. Zsóriné Hocz Anikót és Balázst véletlen sodorta a sors egymás mellé, mégis rengeteg mindent köszönhetnek egymásnak.

Amikor megérkezünk az iskolába, épp szünet van, nem találjuk Hocz Anikót, de a minket kísérő tanárral véletlen belebotlunk Balázsba, aki rögtön tudta, hol keressük a tanítónőt. Miután sikerült megtalálni, Balázzsal együtt a harmadik osztályos teremben ülünk le beszélgetni. Balázs egyáltalán nincs megszeppenve a jelenlétünkből, igazi belevaló kölyöknek tűnik, akiről süt, hogy szeret és tud is szerepelni.

A most tízéves fiú az óvoda után Budapestre, a Vakok Intézetébe készült iskolába, de a jó képességű gyereket végül mégsem adták be a szülei, hanem helyette a Gerendáson található Savio Szent Domonkos Katolikus Általános Iskolába íratták. Hocz Anikó már 30 éve tanít az iskolában, és épp ő volt a soron következő tanító, aki első osztályt kapott, így Balázs is hozzá került...

ITT OLVASHATÓ