DÉLIBÁBOK KÖZT

JÁVOR BENEDEK BLOGJA
Szerző: JÁVOR BENEDEK
2018.04.17.

Szombaton 120 ezer ember gyűlt össze a Kossuth téren, hogy megmutassa, a Fidesz szerezhetett kétharmadnyi parlamenti mandátumot, de az ország, a választók többsége még nem az övé. A legfontosabb benyomás a tüntetésről az, hogy a választók nem csak kritizálták az ellenzéki pártok megosztottságát, és ebből fakadó, még a lehetőségeknél is gyengébb teljesítményét, de a maguk részéről túl is léptek – a megosztottságon mindenképpen, de talán az ellenzéki pártokon is. Akik ott voltak, tudják, akik nem, olvashatták számtalan helyen: DK-sok és Jobbikosok, LMP-sek, szocik, belvárosi liberálisok, raszták és kopaszok tüntettek nagy egyetértésben az Orbán-rezsim valósága ellen.

Az ugyanakkor egyelőre nem látszik véglegesen, hogy az ellenzék pártjai stratégiai szinten milyen tanulságokat vonnak le az elvesztett voksolásból. Két elbukott választás után azonban fontos néhány alapvető dologgal szembenézni. Olyan tényezőkkel, amik megkerülhetetlen kényszerei bármiféle ellenzéki politizálásnak a jövőben.

1, A jelenlegi magyar választási rendszer kvázi kétpártrendszert hoz létre. Az egyéni mandátumok domináns szerepe és a győzteskompenzáció miatt technikailag lehetetlen 4-5-6 pártból álló, versengő ellenzéki kínálattal a siker esélyével felvenni a küzdelmet a Fidesszel. Olyan, hasonló logika mentén működő régi demokráciákban, mint a brit vagy az amerikai, évszázados léptékben sem sikerült érdemben megtörni a két domináns párt alkotta politikai mező mintázatát. Hogy csak a hozzám legközelebb álló szereplőket említsem: a zöld politika reprezentációja ezekben az országokban folyamatosan keserves küzdelem a felszínen maradásért. (Ha valakit ez a része érdekel jobban a történetnek, szívesen kifejtem külön bővebben is). A brit liberális demokraták története is inkább a helyzet nehézségére, mintsem a kétpárti rendszer sikeres megtörésére szolgál például.

2, A pártkínálat változása ezekben a rendszerekben leginkább úgy nézhet ki, ha egy újonnan feltörekvő pártnak sikerül kiszorítania az addigi váltópártot ebből a szerepből. Ennek jellemzően relatíve gyorsan meg kell történnie, mert tartósan két vagy több váltópárti pozícióra törő erő nem tud párhuzamosan megmaradni.

3, A magyar parlamentben jelen állás szerint 4 (a Párbeszéd esetleges önálló frakcióalakítása esetén 5) ellenzéki párt képviselteti magát frakcióval, és további kettőnek (Együtt, Liberálisok) ülhet benn képviselője, és még párt nélküli képviselő (Mellár Tamás) is lesz. Ez a rendszer az elmúlt két választáson nagyjából mindent kihozott magából. Jó érveink vannak arra, hogy ilyen formában ez így ennyire képes.

4, A rendszer hatékonyságát (illetve annak hiányát) illetően két domináns kritikai diskurzus van. Az egyik szerint a probléma magva az, hogy túl sok a párt (Összefogás-diskurzus), a másik szerint alapvetően hitelességi deficit van (anti-Gyurcsány és anti-MSZP diskurzus). Az utóbbi is elfogadja persze a pártok számának szükségszerű csökkentését, csak ezt nem az integrációjukkal/együttműködésükkel gondolja megoldhatónak, hanem a pártok egy/jó részének eltűnésével. A helyzet azonban az, hogy mindkét, gyakran önmagába zárt diskurzus figyelmen kívül hagy súlyos, és megkerülhetetlen tényeket.

5, Az Összefogás-diskurzus nem számol azzal, hogy a probléma nem csupán az, hogy túl sok szeletre van osztva az ellenzéki torta, hanem az is, hogy túl kicsi. A Jobbik nélküli ellenzék jelen pillanatban 1 millióval kevesebb szavazót képes mozgósítani, mint a Fidesz-KDNP. A Jobbik bevonása, és egy tőlük a DK-ig ívelő együttműködés szerintem a politikai és szakpolitikai célok radikális különbözősége miatt tartósan aligha lehetséges – a párt Vona Gábor lemondásával valószínűsíthető „újraradikalizációja” pedig tovább csökkenti ennek esélyét. Meggyőződésem, hogy a baloldal számos szereplője csak végső reménytelenségében fordult efelé a megoldás felé, és egy ilyen kiméra nem csak morálisan megkérdőjelezhető, de valójában működésképtelen, még nagyon korlátozott célok elérése érdekében is. A „régi baloldal” pártjai (MSZP, DK) pedig tényszerűen nagyon kevéssé alkalmasak új, eddig nem a baloldalra szavazó polgárok aktivizálására, bevonására, vagy áthúzására a jobboldalról. Ebben a helyzetben a puszta összefogás nem tud olyan választói tömeget eredményezni, amely képes a Fidesznek nemhogy a legyőzésére, de akár megszorongatására is. Ezen az „Összefogást!”-mantra gyakoribb ismételgetése sem tud érdemben változtatni.

6, A „hitelességről” szóló diskurzus két stratégiai ponton küzd nehézségekkel. Az egyik pont épp a hitelesség megállapításának módja. Tartok tőle, hogy a pártok hitelességét döntően a választópolgárok jogosultak visszajelezni, éspedig elsősorban a szavazataikkal. A mostani választáson az MSZP 650.000, a DK pedig közel 300.000 választó számára kellően „hiteles” volt ahhoz, hogy rájuk szavazzanak. Ez együtt majdnem a duplája a hitelesség-diskurzust elsősorban képviselő LMP és Momentum összesített szavazatainak. Egyáltalán nem kell a fenti pártokat szeretni, bűneik számosak, alkalmasságuk megkérdőjelezhető, de a meglehetősen bőkezű ellenzéki pártkínálat közepette is a Jobbikkal összemérhető választói akarat áll mögöttük. Lehetséges azt gondolni az LMP-ben és a Momentumban, hogy ők hitelesebbek, még az is lehetséges, hogy számos szempontból ez így is van, a választók azonban ezt szemmel láthatólag árnyaltabban látják.

7, A „hitelesség-diskurzus” képviselői szerint ezeknek a pártoknak egyszerűen el kéne tűnniük a közéletből, és átadni a helyüket a hitelesebb pártoknak. Csakhogy a hitelesség meghatározásának nehézségein túl az is gond, hogy ez az átengedés tényszerűen nem, vagy csak nagyon lassan következik be. Nyolc év ellenzéki ügyetlenkedés után az MSZP-DK kettősnek még mindig közel 1 millió szavazója van. Ez pedig politikai értelemben legitimálja a létüket, technikailag pedig megkerülhetetlenné teszi őket. Lehet vizionálni egy MSZP-DK nélküli valóságot, ahol az új pártok felszívják valamennyi szavazójukat, és még egymillió újat is mobilizálnak mellé, de az ilyesmit jobb, ha a pártkongresszusok utáni sörözések késői szakaszára időzítjük, nem pedig a stratégiaalkotás folyamatának időtartamára.

8, A váltópárti csere projektje tehát jelen pillanatban igencsak lassan, és sok-sok kérdőjellel halad (a Momentum a parlamenten kívül rekedt, az LMP pedig 0,7 százalékkal a 2010-es eredménye alatt teljesített). Ami azt is jelenti, hogy belátható időn belül a kép tisztulása, az ellenzéki kínálat számosságának csökkenése ezen az úton nem fog bekövetkezni...

ITT OLVASHATÓ