Szerző: CSIZMADIA ERVIN
2018.04.30.
A nem értés irtó régi.
A nagy magyar színműíró, Molnár Ferenc már 1907-ben arról elmélkedik A legszomorúbb magyar nótacímű írásában, miért nem vagyunk jelen mi, magyarok külföldön. Körülbelül akkor, amikor a Pál utcai fiúkat írja, Molnár azt latolgatja, hogy miközben „az orosz barbárságot, középkort, piszkot és korrupciót, zsarnokságot utálta egész Európa, de Puskinnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek meg a nagy muzsikusoknak mégis behódolt”. Ugyanígy látja a németek francia behatolását: miközben a franciák ki nem állhatták a németeket, mégis „hasra feküdtek” Wagner s Nietzsche előtt. És még folytatja: számos kis nemzetet (belgákat, dánokat, japánokat) sorol fel, amelyeknek „megvolt a maguk divatja Európában”.
Csak nekünk nem. Nekünk nem volt divatunk.
S hogy miért volt divatjuk a kis népeknek? Mert „gondolat, forma, szín rakódott le mindenikből a nagy latin, germán és angolszász kultúrában”. Minekünk se gondolatunk, se formánk, se színünk nem rakódott le.
Persze arról is beszél Molnár, hogy az úgynevezett „nagy kultúrák” milyenek. Hát nem mennek a szomszédba egy kis önbizalomért. Nekik ugyanis nem kell „új kultúra”. Annak ott van a maguk angol, francia és német kultúrája. Másoktól csupán kuriózumokat várnak. Emberkuriózumokat. Mint például az isteni Ibsen. Értjük, ugye? Különlegességekre vágynak, olyasmikre, ami náluk nincs. „Jobbat mi, kis nemzetek, kis fajok nem adhatunk nekik” – írja.
Az általa felvetett probléma csontig mai...
A nagy magyar színműíró, Molnár Ferenc már 1907-ben arról elmélkedik A legszomorúbb magyar nótacímű írásában, miért nem vagyunk jelen mi, magyarok külföldön. Körülbelül akkor, amikor a Pál utcai fiúkat írja, Molnár azt latolgatja, hogy miközben „az orosz barbárságot, középkort, piszkot és korrupciót, zsarnokságot utálta egész Európa, de Puskinnak, Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek meg a nagy muzsikusoknak mégis behódolt”. Ugyanígy látja a németek francia behatolását: miközben a franciák ki nem állhatták a németeket, mégis „hasra feküdtek” Wagner s Nietzsche előtt. És még folytatja: számos kis nemzetet (belgákat, dánokat, japánokat) sorol fel, amelyeknek „megvolt a maguk divatja Európában”.
Csak nekünk nem. Nekünk nem volt divatunk.
S hogy miért volt divatjuk a kis népeknek? Mert „gondolat, forma, szín rakódott le mindenikből a nagy latin, germán és angolszász kultúrában”. Minekünk se gondolatunk, se formánk, se színünk nem rakódott le.
Persze arról is beszél Molnár, hogy az úgynevezett „nagy kultúrák” milyenek. Hát nem mennek a szomszédba egy kis önbizalomért. Nekik ugyanis nem kell „új kultúra”. Annak ott van a maguk angol, francia és német kultúrája. Másoktól csupán kuriózumokat várnak. Emberkuriózumokat. Mint például az isteni Ibsen. Értjük, ugye? Különlegességekre vágynak, olyasmikre, ami náluk nincs. „Jobbat mi, kis nemzetek, kis fajok nem adhatunk nekik” – írja.
Az általa felvetett probléma csontig mai...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.