"AZ ÖTÖDIK HADOSZLOP": FRANCIAORSZÁG, BEVÁNDORLÁS, ISZLÁM

MÉRCE
Szerző: BALÁZS GÁBOR
2018.04.01.

“Ugyebár, kedves fiam, mikor Marius visszajött a barbár Afrikából a kulturált Rómába, és diadalmenetet tartott, olyan formán, hogy Jugurthát végighurcolta az utcákon, láncra verve és kifestve, ezer ékszerrel felkarikázva, (…) ugyebár ez kétségtelenül az erkölcs és a műveltség, a történelmi igazság és a római jog, az esztétikai magasabbrendűség és a fehér faj elíziumi hivatásának volt igazolása? Lehet itt kétség? Látod, Cicero, azt a félkilós aranykarikát Jugurtha orrában? Látod azokat a zöldre-kékre mázolt strucctollakat Jugurtha köldökébe tűzve? És a kötélhágcsóknál hosszabb és nehezebb fülbevalókat elálló fülében? Ez a barbarizmus. És a kultúra? – őt láncra verni, kéjelegni a győzelem bestiális mámorában, duplára hízni egy fél óra alatt az érzéstől, hogy Jugurthát megaláztam, kéjelegni Jugurtha szenvedésében, nagyokat bandzsítani a diadalmenet aranykocsijából a római erkélyről lenéző arisztokrata és demokrata, optimata és populista hölgyecskékre…”
(Szentkuthy Miklós: Cicero vándorévei)

Ahogy a nagy Frantz Fanon, a dekolonizáció egyik legfontosabb harcosa, aki többek között pszichiáter is volt, mondta egyszer: úgy tűnik, hogy az európai iszlám vallásúak „fobogenikus tárgyai” társadalmunknak. Önmagukban tökéletesen veszélytelenek, azonban nagyon is veszélyes reakciókat válthatnak ki erre hajlamos emberekből. Őket hívjuk fóbiásoknak.

Erről a kínos betegségről szeretnénk most szólni.

Mint jól tudjuk, Európa számos országában az „iszlám jellemzők” sok alkalommal „problematikusként” értékelődnek, magyarázatként szolgálnak arra, hogy azok a társadalmi problémák, melyekkel a „muszlimok” (legyenek valóban iszlám vallásúak, vagy csak „iszlám külsővel bírók”) találkoznak, közvetlenül kapcsolatba kerülnek a feltételezett vallási jellemzőikkel. A franciaországi bevándorlásról és az iszlámról létezik egy uniformizáló és egyszerűsítő kép. Ennek a közkeletű hiedelemvilágnak két alapvető eleme van: Franciaországban egyre több a bevándorló, és ezek egyre kevésbé „integrálódnak” a társadalomba. Mondanunk sem kell, hogy mindkettő hamis.

Ráadásul az ilyen hülyéskedésnek mindig az a vége, hogy úgy marad. Az ország iszlamizációjáról terjedő mítosz valódi kollektív kényszerképzetté válik. Egy francia szociológus beszél „metafizikai muzulmánról”, azaz arról, hogy az európaiak az iszlám hit legkisebb külső jelét is azonnal „túlzónak” és „inzultálónak” ítélik meg. Nyilvánvaló, hogy a médiaipar mindebben játssza a maga szokásosan sötét szerepét: a polgártársaink káros fixációira való rájátszás egyszerűen igen rentábilis. Nincs is nagyon skrupulusuk ez ügyben.

A 2017-es Insee-felmérés szerint Franciaországban 5,5 millió bevándorló (azaz mindenki, aki nem az országban született, tehát idetartoznak még az elvesztett gyarmatokról – leginkább ugye Algériából – repatriált fehér franciák is) él, ez a népesség 8,5 százaléka. Ez az arány az Egyesült Királyságban 12 százalék, például Spanyolországban 14,6; még Ausztriában is 16 százalék, nem beszélve mondjuk Svájcról (27,3%), vagy Luxemburgról (42,1%).

Röviden: a mai Franciaország nem célpontja semmiféle masszív bevándorlásnak napjainkban. Ilyen ország volt a két világháború között és az ún. Trente gloireusesidején – de már nem ilyen.

Mi az oka, hogy a masszív bevándorlásról szóló fantazmagória mégis ilyen életképes (túl a rosszindulaton, a politikai érdekeken, a rasszizmuson, a tudatlanságon stb.)? Egyrészt az, hogy a bevándorló családok viszonylag koncentráltan élnek a nagy ország pár régiójában. Másrészt persze az, hogy aligha ártatlan összekeveredése történik meg nap mint nap a bevándorlónak (aki tehát a szó szoros értelmében bevándorolt valahova) és a bevándorlók leszármazottainak – persze elsősorban akkor, ha az utóbbiak nem fehérek. Ez persze vérlázító: a francia identitást a külvárosi utcagyerekektől féltő Alain Finkielkrautot senki sem tartja lengyel zsidónak, az iszlám veszéllyel fekvő és kelő volt miniszterelnököt, Manuel Vallst katalánnak, a bevándorlófaló nizzai polgármestert, Christian Estrosit olasznak és így tovább. De egy La Courneuve-ben született, az országot soha el nem hagyó, csak franciául beszélő fekete srác „bevándorló”. Lehet találgatni, miért.

Ebben a tekintetben Franciaország valóban olyan ország, ahol a bevándorlás nagyon is komoly szerepet játszott. Ha nem a bevándorlókról beszélünk, hanem a bevándorlókról és a bevándorlók leszármazottairól, akkor Európában itt a legmagasabb arányuk a lakosságban, 27 százalék (ami azért nem olyan kiugró: 20 százalék Spanyolországban, 22% Nagy-Britanniában, 24% Németországban; az EU-átlag pedig 17 százalék).

Hasonló a helyzet a másik bevett „bevándorlásról” szóló „igazsággal” is, azaz hogy „a bevándorlók integrációja egyre rosszabbul működik”. Ezzel szemben a tény az, hogy nagy többségük a francia társadalom integráns részének érzi magát: az Insee adatai szerint az első generációs bevándorlók 61 százaléka „franciának tartja magát”, ez a szám a második-harmadik generációnál egyenesen 91 százalék! Ezt azért talán nevezhetjük integrációnak. Aki járt vagy élt már párizsi külvárosban az pontosan tudja, hogy mi az igazság: valamiféle radikális, integrista iszlámra utaló jeleket sohasem lehet látni, a külvárosokban bőrszínek, nemzetiségek elképesztő kavalkádja uralkodik, a vitathatatlan közös nyelv a francia és így tovább.

A társadalmi mobilitás az, ami nem működik – és akik alul vannak jobban megszenvedik ezt, legyenek azok bevándorlók, vagy sem.

És hát bizony a „bevándorlók” gyakrabban jönnek szegény családból. Erre azt mondani, hogy „nem működik az integráció” (sőt: „nem is akarnak integrálódni”) egyszerű ostobaság, vagy rasszista ízű rosszindulat...

ITT OLVASHATÓ