Szerző: DIÓSZEGI-HORVÁTH NÓRA
2018.04.05.
Én például remekül el tudom mondani, hogy milyen országban nem akarok élni. Olyanban, aminek kerítés van a határán. Olyanban, ahol emberek fagynak meg télen, mert nincs pénzük fűteni. Ahol az oktatás szegregál, 16 évesen utcára dob gyerekeket, és elveszi a jövőjüket. Ahol a munkaerő-piaci „világsikert” közmunkának nevezik. Ahol arra ébredek egy reggel, hogy egy 60 éves múltra visszatekintő napilapot bezárnak. Ahol a miniszterelnök nőügyekkel nem foglalkozik, de szenvedélyesen köpdösi a szotyihéjat az üresen kongó, de böszmedrága stadionok betonjára. Soroljam még?
Ha viszont azt kérdezné valaki, hogy április 8. után hogy nézne ki az az ország, amiben viszont akarnék élni – csak elvont fogalmakban tudok gondolkodni.
Ha viszont azt kérdezné valaki, hogy április 8. után hogy nézne ki az az ország, amiben viszont akarnék élni – csak elvont fogalmakban tudok gondolkodni.
Szolidáris. Igazságos. Demokratikus.
Iszonyatosan szeretnék hinni benne, hogy lehet Magyarországból ilyen országot csinálni. Muszáj, hogy higgyek benne, ha másért nem, akkor azért a négymillió magyar állampolgárért, akik mélyszegénységben vagy annak a környékén élnek, azokért a fiatalokért, akik még el se kezdték a jövőt, azokért az idősekért, akik tisztességgel végigdolgoztak egy életet. A fogyatékos emberekért, akiket jelenleg perifériára tol az állam, az LMBTQ-közösségért, amely még mindig olyan jogokért küzd, amelyek minden embert megilletnek. A betegekért, akik jobbat érdemelnek a penésztől csöpögő egészségügynél, a dolgozókért, akiknek tisztességes bér járna az elvégzett munkáért. Soroljam még?
Szóval én szeretnék hinni abban a Magyarországban, amelyik szolidáris a sérülékeny csoportokkal, befogadó és elfogadó. Szabad.
Épp ezért napok óta inkább dühös vagyok, mint bizakodó (pedig volt, amikor nagyon bizakodó voltam). Dühös, mert tegnap(!) a családommal úgy küldözgettük körbe egymásnak, hogy Csepelen (ahol majd szavazunk) Szabó Szabolcs lett az egyetlen talpon maradt demokratikus ellenzéki jelölt, mintha az ötös lottót nyertük volna meg.
Dühös vagyok, mert négy nappal a választások előtt az ellenzéki politikusok úgy alkudoznak a körzetekről – és emiatt nyilván a jövőnkről is –, mint a halaskofák („Tíz jelölttel több lett, maradhat?”). Amire nem volt elég 4 év, azt tényleg 4 nap alatt kell még egy kicsit tovább habosítani?
Dühös vagyok, mert egy szakadék peremén játsszuk ezt a kutyakomédiát, miközben volna ennél jóval fontosabb dolgunk is: meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy igenis létfontosságú, hogy elmenjenek szavazni, hogy közösen döntsünk a jövőnkről....
Iszonyatosan szeretnék hinni benne, hogy lehet Magyarországból ilyen országot csinálni. Muszáj, hogy higgyek benne, ha másért nem, akkor azért a négymillió magyar állampolgárért, akik mélyszegénységben vagy annak a környékén élnek, azokért a fiatalokért, akik még el se kezdték a jövőt, azokért az idősekért, akik tisztességgel végigdolgoztak egy életet. A fogyatékos emberekért, akiket jelenleg perifériára tol az állam, az LMBTQ-közösségért, amely még mindig olyan jogokért küzd, amelyek minden embert megilletnek. A betegekért, akik jobbat érdemelnek a penésztől csöpögő egészségügynél, a dolgozókért, akiknek tisztességes bér járna az elvégzett munkáért. Soroljam még?
Szóval én szeretnék hinni abban a Magyarországban, amelyik szolidáris a sérülékeny csoportokkal, befogadó és elfogadó. Szabad.
Épp ezért napok óta inkább dühös vagyok, mint bizakodó (pedig volt, amikor nagyon bizakodó voltam). Dühös, mert tegnap(!) a családommal úgy küldözgettük körbe egymásnak, hogy Csepelen (ahol majd szavazunk) Szabó Szabolcs lett az egyetlen talpon maradt demokratikus ellenzéki jelölt, mintha az ötös lottót nyertük volna meg.
Dühös vagyok, mert négy nappal a választások előtt az ellenzéki politikusok úgy alkudoznak a körzetekről – és emiatt nyilván a jövőnkről is –, mint a halaskofák („Tíz jelölttel több lett, maradhat?”). Amire nem volt elég 4 év, azt tényleg 4 nap alatt kell még egy kicsit tovább habosítani?
Dühös vagyok, mert egy szakadék peremén játsszuk ezt a kutyakomédiát, miközben volna ennél jóval fontosabb dolgunk is: meggyőzni a választópolgárokat arról, hogy igenis létfontosságú, hogy elmenjenek szavazni, hogy közösen döntsünk a jövőnkről....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.