A MAGYARSÁGOM FELÜLÍRJA A TÚLÉLŐÖSZTÖNÖM

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: Határátkelő / Juci
2018.04.20.

„Ha el kell mennem, hogy a gyerekeimet fel tudjam nevelni, akkor elmegyek” – írja posztjában az elvált, gyerekeit egyedül nevelő Juci, aki ápolónő volt Magyarországon, amikor egy komoly műtét előtt a fia arra kérte: költözzenek hozzá Angliába. Eldönteni persze könnyebb volt, mint megvalósítani, de az a pozitív hozzáállás, ami írásából sugárzik, szerintem sokunknak példa lehet. A poszt az első időszakot követi nyomon, reményeim szerint jönnek majd a következő részek is.

„Nemrégen beszélgettem Heni nővérrel. Ő adta az ötletet, hogy írjam le, milyen itt az életem. Hát elkezdtem, telefonon pötyögtetve.

2015 – az elhatározás

Hétköznapi élet. Elvált, gyerekeit egyedül nevelő nő vagyok. Kórházban ápolónőként dolgoztam. Szerényen, de megéltünk. 2015-ben csípőprotézist kaptam.

A műtét után három hónapig nem állhattam lábra. Szörnyűen hangzik, de valójában jó móka volt, mivel így együtt tölthettem a nyarat a lányaimmal. A fiam már kint élt Angliában. Támogatott minket, így nem volt okom panaszra.

A műtétem előtt a fiam arra kért, hogy költözzek hozzá. Ő nem tervezi, hogy hazajön és jobban szeretné, ha a közelében lennék. A két lányom előtt is kinyílna a világ.

Nehéz döntés volt. Érvek-ellenérvek....

Mellette: a fiam mellett lehetek, a lányok és én is új nyelvet tanulhatunk. Kaland, esetleg jobb anyagi körülmények... meg egyébként is miért ne?

Ellene: Benőhetne már a fejed lágya Juci. 47 évesen bottal új országba költözni? Más ellenérv nem volt.

Szóval sokat nem rágódtam rajta. A válaszom: költözünk.

Repülőjegyek megvéve és kórházba be. Az operáló orvosnak mondtam, hogy úgy igyekezzen, hogy sokat kell még ezen a lábon talpalnom. Minden simán ment. Anyukám és a lányok ápoltak.

Közben lázasan készülődtünk, csomagoltunk. A lakást béreltük, azzal így nem volt gond. A dolgainkat szortíroztuk. Volt, amit a húgomhoz küldtem. A játékaikat a lányok bevitték az oviba. Volt, amit elajándékoztunk.

Csak pár dobozba csomagoltunk olyan dolgokat, amitől nem válnánk meg szívesen és kihozatnánk Angliába (azóta is mama őrzi ezeket a dobozokat). Az összes családi fotót beszkenneltem és külső merevlemezre töltöttem. Összes fontos irat összeszedve. Pár váltó ruha és készen álltunk.

Készen álltunk? A lányok fel sem fogták mi történik és mi vár rájuk. A fiam sem. :) Én gondoltam, hogy nem lesz egyszerű, mivel éltem már külföldön.

Szeptember utolsó hetén mentem kontrollra, hogy ráállhatok-e a lábamra. Természetesen ráállhattam, más fel sem merült bennem, ugyanis két hét maradt az indulásig. Anyun és a testvéremen kívül senki nem tudta mi a tervünk. A műtét miatt babonából nem reklámoztam.

Bebicegtem a kórházba és felmondtam. Szintén az iskolába bejelentettem a költözést.

Október közepe. Hűvös szombat reggel. Mama sírdogál. Mi izgatottak vagyunk. Elindultunk az új otthonunk felé"...

ITT OLVASHATÓ