ÚJRA FELTALÁLNI EURÓPÁT? - INTERJÚ JANIS A. EMMANOUILIDISSZEL, A BRÜSSZELI EURÓPAI POLITIKAI KÖZPONT KUTATÁSI IGAZGATÓJÁVAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: FÓTI TAMÁS
2018.03.23.

Nem kell újra feltalálni az Európai Uniót, elég csak felturbózni – mondja az európai integráció jövőjével foglalkozó brüsszeli agytröszt, az European Policy Center (EPC) kutatási igazgatója. Szerinte az EU előtt álló kihívásokra, közöttük az illiberális, autoriter, a nacionalizmust felélesztő rendszerekre is lehet közös választ találni, ha a tagállamok képesek ambiciózus, egyszersmind reális, átfogó, de egymás érdekeit és érzékenységeit figyelembe vevő megállapodásokat kötni. Az EPC Új egyezményt Európának című kiadványában – szakítva a korábbiakkal, amikor a reformokat a tagországok időnként egymás torkán nyomták le – a kölcsönös előnyök hangsúlyozásával kiérlelt kompromisszumokat javasol.

– Tíz esztendeje, a gazdasági-pénzügyi válság előtt úgy tűnt, hogy a közös pénz, az euró válik a szorosabb integráció katalizátorává, segít megteremteni például a fiskális uniót, amelynek nyomán már a szociálpolitika összehangolása sem tűnne utópisztikusnak. A válság azonban mindent lenullázott, szinte elölről kell kezdeni az építkezést, hiszen az integráció elmélyítése már-már szitokszóvá vált...

– Az Európai Monetáris Unió létrehozása, a közös pénz megteremtése valóban történelmi jelentőségű lépés volt, ezért a válság idején, amikor lelepleződtek a rendszer hiányosságai, és az EMU-t is összeomlás fenyegette, sokan már az euró végét vizionálták. Ám az EMU talpra állt, és a válság nyomán kiderült, milyen messzeható a kölcsönös függőség, az egymásrautaltság. Az eurózóna tagjai pedig elhatározták, hogy létrehozzák a bankuniót, ami korábban szinte elképzelhetetlennek tűnt. Tehát én nem fogalmaznék ennyire negatívan az elmúlt évek mérlegének megvonásakor.

– Az EPC a napokban hozta nyilvánosságra harmadik, Új egyezményt Európának című jelentését, amely összegzi az elmúlt öt év vitáit, és amely szerint most valódi esély van az integráció megszilárdítására. Mire alapozzák ezt a megállapításukat?

– Ez a jelentésünk a tagországokban tartott rengeteg vita, találkozó és egyeztetés nyomán született, és amellett érvel, hogy „Európát” nem kell újra feltalálni, az is elég, ha felturbózzuk... Az, hogy tovább kell lépni az integráció útján, és bizonyos területek reform után kiáltanak, általánosan elfogadott nézet, de mi – amellett, hogy azonosítottuk ezeket – javaslatokat is kidolgoztunk, megállapítva, hogy erre a körülmények most ideálisak. Vagyis szerintünk eljött az alkalom a változtatásra, és ezt az alkalmat Európának nem szabad elszalasztania. Erre tett javaslataink, mivel kialakításukban józan megfontolások vezettek, ambiciózusak, ugyanakkor a realitás talaján állnak. Olyan kérdésekkel foglalkoztunk, amelyekben nem öt vagy tíz év múlva, hanem most kell lépni, sőt, az is meggyőződésünk, hogy ha ezt az alkalmat most nem ragadjuk meg, azzal az EU jövőjét is veszélyeztetjük, alkalmasságát arra, hogy a jövő viharaiban is állva tudjon maradni. Miközben azt is tudtuk, hogy meddig mehetünk el, tehát alkalmazkodunk az úgynevezett win-win elvhez, azaz hogy a megállapodásoknak mindenki számára előnyös helyzetet kell teremteniük. Három területre kívántunk összpontosítani, együttesen kezelve ezeket, ezáltal kölcsönösen érdekeltté téve a tagállamokat a megvalósításukban: a gazdaságra, amelynek fókuszában a gazdasági-pénzügyi unió áll; a migrációra, amely a jelenkor páratlan kihívása, és a biztonság- és védelempolitikára – tekintettel bizonyos tagállamok ilyen irányú különös érzékenységére. A három terület együttes kezelése tehát – mivel egyszerre figyel 27 tagállam szerteágazó és eltérő szempontjaira, ezáltal növelve a tagországok egymás iránti bizalmát, csökkentve a megosztottságot – hozzásegít a kompromisszumokhoz, és lehetővé teszi, hogy a végső megállapodásban senkinek se kelljen vesztesnek éreznie magát.

– Napjaink talán legégetőbb problémája a bevándorlás. Miként lehet egybegyúrni az ezzel kapcsolatos, nagyon széttartó álláspontokat – a menekültek teljes elutasításától, a szolidaritást felrúgó külön utaktól, a külső határokra való koncentráláson át a korlátozott befogadást szorgalmazó megoldásokig?

– Tény, hogy a migráció kérdésében hiányzik az egységes álláspont a tagállamok között, sőt, még a tagállamokon belül is látjuk a megosztottságot. Miként békíthető össze a biztonsági aggály, a határaink garantálása a szolidaritás elvének érvényesülésével? Miközben égetően szükség van a tagállamok egymással való szolidaritására, de a kapuinkon kopogtatók támogatásáról sem feledkezhetünk meg, hogy most a tranzitországok helyzetéről ne is beszéljünk. Gondoskodni kell arról, hogy az Európába érkezők tömege „kezelhető” legyen, de azzal is érvelünk, hogy pusztán a biztonsági szempontok hangsúlyozása nem lesz elegendő. Nem biztos, hogy szerencsés a tagállamok egymással való szolidaritásának állandó reklamálása, talán többre jutnánk egy másfajta érveléssel: ha a tagországok maguk látnák be, maguk jutnának arra a következtetésre, hogy a szolidaritás saját, jól felfogott érdekük is, hiszen a hiánya vissza fog ütni. Ha azok az országok, amelyeknek határait, partjait elárasztják a menekülttömegek, azt tapasztalják, hogy mások magukra hagyják őket, akkor majd egyéb témákban ők sem fognak megértést tanúsítani. Ezért ennek a kompromisszumnak a megtalálásában a biztonságpolitika szempontjai segíthetnek.

Ma sokkal jobb a helyzet, mint két-három éve volt, kevesebb a menekült, a kisebb nyomás kedvezőbb feltételeket teremt a kompromisszumra, több időt ad a tagállamoknak, hogy megtalálják a szolidaritás módját. Nem feltétlenül a menedékkérők befogadásában, hanem a tehermegosztás egyéb formáiban, akár az anyagi hozzájárulás mértékének növelésében – szem előtt tartva tehát a biztonsági szempontok érvényesülését...

ITT OLVASHATÓ