Szerző: Teme Goes By
2018.03.23.
Armando Iannucci politikai szatírája a kommunizmus egyik legsötétebb fejezetének, a Szovjetunió sztálinista időszakának abszurditását és embertelen jellegét kívánja a sötét, esetenként morbid valamint slapstick komédiákra jellemző bohózatszerű humorral bemutatni. A történet Sztálin halála után több hónapig tartó hatalmi harcok eseményeit mutatja be pár napba sűrítve végtelenül viccesen és történelmileg hűen, ami által a néző megismerheti a kommunizmus minden embertelenségét, józan észt vagy akár az ép elmét nélkülöző abszurd és kegyetlen világát. A filmet bátran nevezhetjük a politikai szatíra műfajának leghíresebb és legjobb darabjának, a Dr. Strangelove méltó utódjának.
1953-ban járunk Moszkvában. Sztálin éppen egy koncert felvételt akar meghallgatni szobájában, amikor agyvérzést kap és magatehetetlenül összeesik, miközben maga alá vizel. Mivel a testőrség nem mer bemenni hozzá a zajra életüket féltvén, ezért csak reggel találnak rá a kómában lévő vezérre. A hírre a szovjet pártvezetők egymást megelőzvén rohannak a helyszínre, köztük is elsőként Berija (Simon Russell Beale), a titkosrendőrség nagyhatalmú, szadista és mindenki által rettegett főnöke ér oda, aki azzal kezdi, hogy dokumentumokat lop ki a nagyvezér széfjéből. Aztán szép sorban megjelenik a többi komcsi vezető is, mint Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi) ambiciózus párttitkár, Georgij Malenkov (Jeffrey Tambor) Sztálin végtelenül gyenge képességű, de elkötelezett és hivatalos helyettese, és a kormánytagok, mint Mikojan (Paul Whitehouse) kereskedelmi miniszter, Bulganin (Paul Chahidi) védelmi miniszter vagy éppen Kaganovics (Dermot Crowley) munkaügyi miniszter. Vjacseszlav Molotov (Michael Palin) külügyminiszter nem tud azonnal megjelenni, mert őt éppen előző nap nyilvánította Sztálin a nép ellenségévé és tette listára. Ők rögtön egy bizottságot alakítanak, hogy eldöntsék hívjanak-e orvost, és legfőképpen honnan, mivel a moszkvai orvosok nagy részét kivégeztették nem sokkal ezelőtt a „fehérköpenyes-perben”. Időközben megjelenik Sztálin két gyereke, a szolgálatkész Szvetlana (Andrea Riseborough) és a teljesen alkoholista és elmebeteg Vaszilij (Rupert Friend) is, aki minden áron beszédet akar mondani az apja temetésén. A bizottságosdi tovább folytatódik, a legfőbb kérdés immár az, hogy ki legyen Sztálin utódja. A filmben abszurdabbnál abszurdabb jelenetek sorozata játszódik a szemünk előtt, amely során a három legfontosabb aspiráns Berija, Hruscsov és Malenkov megpróbálják a többi komcsi fejest a maguk oldalára állítani illetve legfőbb ellenfelük hátába szúrni a kést annak érdekében, hogy megkaparinthassák a hatalmat. Aztán megjelenik Georgij Zsukov (Jason Isaacs), aki a hadsereg támogatásával pontot tesz a vita végére...
A szatíra elviekben a valóság komikus és ironikus ábrázolását jelenti, aminek egyik legfontosabb eszköze a túlzás. Amikor a kommunista rendszerről akar valaki politikai szatírát készíteni, abban a furcsa helyzetben találja magát, hogy igazából nem kell a valóságot eltúloznia ahhoz, hogy bemutassa a rendszer abszurditását, ugyanis a kommunizmus már önmagában egy abszurd szatíra volt (több, mint százmilliónyi áldozattal). Nagyon jól érzett erre rá Armando Iannucci brit rendező és forgatókönyvíró, aki azt nyilatkozta, „hogy ezesetben nem eltúlozni kellett a valóságot, hanem inkább a kommunizmus mindennapjainak abszurditásából kellett visszavenni ahhoz, hogy hihetővé tudjam tenni a történtet.” És teljesen igaza van. A film minden abszurd és fekete komédia jellege mellett hűen mutatja be nem csak az eseményeket, hanem legfőképpen a kommunista rendszer egészének szó szerint észbontó oldalát, amiben bármi megtörténhetett bárkivel bármikor, valamint kegyetlenül és hidegen embertelen jellegét, ami legfőképpen a kommunista ideológia és az emberi faj inkompatibilitásából fakadt.
Sztálin halálának pontos oka a mai napig sem teljesen tisztázott. Az egyik gyakran lábra kapó (nem bizonyított) verzió szerint Berija mérgezte meg, annak érdekében, hogy átvehesse a hatalmat. De akár a hivatalos változat, az agyvérzés is igaz lehet, mint ahogy a kommunizmusban bármi, meg annak az ellenkezője is előfordulhatott, attól függően, hogy milyen szelek fújtak. (A film nagyjából megmarad az agyvérzés mellett, ugyanakkor különböző karaktereinek egyes mondatai érzékeltetik az első verzió lehetségességét is.) Sokszor előfordult, hogy bizonyos események megítélése naponta, óránként vagy akár percenként változtak, ezért szinte szó szerint életbevágóan fontos volt, hogy az állampolgár, sőt a kommunista vezetők is kövessék a párt hivatalos verziót, ugyanis ha esetleg a tegnapi újság alapján fogalmazta meg a véleményét valamiről, az könnyen az életébe kerülhetett. Sokszor nem is lehetett nyomon követni, hogy mi is az éppen aktuális hivatalos verzió, mert olyan gyorsan változtak az események...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.