Szerző: SZÁLE LÁSZLÓ
2018.03.29.
...
– Magyarország nem az olaját, gazdagságát – egyik sincs neki – félti a migránsoktól, mégis a migránskérdés lett a közelgő választások központi témája, nemkevés hisztérikus felhanggal. Mennyire jogos ez?
– Előbb-utóbb nálunk is elkerülhetetlen lesz a munkaerőimport, hiszen egyre nagyobb a munkaerőhiány, elsősorban „fent” és „lent”. Kevés az orvos és a nővér, s nagy hiány van pl. informatikusban, pincérben, szakácsban. Én a magyar kormány bevándorláspolitikáját tévesnek tartom, de ennél is nagyobb problémának látom az Európai Unió és az ENSZ fölkészületlenségét a probléma kezelésére. Pedig a jelek évek óta egyre aggasztóbbnak mutatkoztak az olasz, még inkább a görög tengerpartokon, határokon. Nem a migráció léte vagy nem léte a kérdés – hiszen az volt, van és lesz is –, hanem a rendezettsége, szabályozottsága. Hozhatnám az Egyesült Államok példáját, ahova mindig nagy volt a bevándorlás, az illegális is. Sokan a zöldhatáron szöknek át, sokan látogató vízummal érkeznek, ott maradnak, majd ezt időnként egy-egy amnesztiával törvényesítik. Az elmúlt tíz évben az USA egymillió bevándorlót fogadott be, a mostani migrációs hullámból viszont alig kétezer főt. A befogadás szűkkeblű, de az eljárás rendezett, a lebonyolítás kulturált, profi. Ezt már régen meg kellett volna tanulnia Európának is, elkerülendő a zűrzavart, és kifogva a szelet az embertelen embercsempészet vitorlájából.
– Mit gondol a magyarok külföldi munkavállalásáról? Sokak szerint a kormány elüldözi a fiatalokat az országból, akik – úgymond – külföldön kényszerülnek munkát vállalni. Én úgy emlékszem, többek közt azért akartunk belépni az EU-ba – nagyjából egyhangúlag –, hogy kinyíljanak az európai határok, és részesei lehessünk az eszmék, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának.
– A külföldi munkavállalásban semmi rossz nincs. Mindenki éljen és dolgozzon ott, ahol neki a legjobb. Egyébként ma minden hatodik magyar gyermek külföldön születik. A XXI. század így is, úgy is a ki- és bevándorlások százada lesz. Nálunk is. A magyar népesség csökken is, öregszik is. A jövő nyugdíjához fiatal munkaerőre van szükség. Ha nem születik elég magyar – és régóta nem születik –, muszáj lesz befogadnunk másokat...
– Valóban, s a magyar vizsgálatok is azt mutatják, hogy az alsó húsz százalék helyzete stagnál vagy romlik, a fölső húsz százaléké pedig javul. Ebből a rétegből egyre nehezebb kiesni, de bekerülni is. Ami a kasztosodás legnyilvánvalóbb jele. Zsurnálfordulattal azt mondhatnám: Magyarország az egymillió mágnás és az egymillió koldus országa. Pikettynek persze sok mindenben igaza van. Például abban, hogy a modern társadalmak egyre inkább patrimoniálissá alakulnak, s mennél több a járadék, mennél nagyobb a járadékvadászat, annál inkább fölerősödnek bizonyos refeudalizációs tendenciák.
– Magyarország is erre tart? Visszafelé? Vagy most erre van az előre?
– Azt hisszük, a neopatrimonializmus terjedése különösen igaz a posztkommunista társadalmakban. Az államszocializmus széthullása után kialakult a történelemben addig sosem látott helyzet: kapitalizmust kellett építeni kapitalisták nélkül. A rendszerváltás után Magyarországon is szükség volt kapitalistákra. Ezt a funkciót elsősorban a nómenklatúra-gazdagok és a külföldi tőke töltötte be. Ám a multik rengeteg állami járadékot kaptak, vagyis olyan tőkével gyarapodtak, amit nem a piacon kerestek meg. Ez még jobban torzította a versenyfeltételeket az amúgy is gyengébb hazai kis- és középvállalkozások kárára. Profitorientált gazdaság helyett járadékvadászat alakult ki.
– A mostani hírek már inkább más járadékvadászokról szólnak…
– Szögezzük le, a járadékadás a rendszerváltástól kezdve létezik, 2010 után csak fölerősödött. Valóban, a mai kormány – a multik mellett! – egy szűk saját kliensrendszert hizlal minden eddiginél erőteljesebben. A legjövedelmezőbb állami beruházások megrendelésével, a piaci árnál jóval drágábban. Ami nemcsak a klientúraépítést szolgálja, bizonyára a pártfinanszírozás burkolt formája is. A tendencia világos: a túlzott állami beavatkozás a járadékszerzőt nem kényszeríti igazi versenyre, hatékonyságot javító fejlesztésekre, takarékosságra, ezzel akadályozza a piaci versenyt egy új, lojális vagyonos osztály kiépítése érdekében.
– A klientúraépítés nem új fejlemény. A királyok is mind ezt csinálták: a pártütő nagyuraktól elkobozták a vagyonukat, s odaadták a hűség béreként a hozzájuk lojális családoknak. Az is korrupció volt?
– A korrupció a törvényes rend megszegését jelenti, a király birtokadományozása nem volt korrupció, mert törvényes joga volt hozzá.
– És ami nálunk történik?
– Az illiberális államnak igazából nincs szüksége korrupcióra. Ha valamit akar, hoz rá törvényt. A posztkommunista országokban meggyengült a hatalmi ágak egymást kontrolláló funkciója. Ma nálunk a végrehajtó hatalom tulajdonképpen bármire képes. Illiberális rendszerben tehát nincs sok ok a korrupcióra, ostoba vezető, aki azzal él. Igazságtalan tud lenni törvényesen is.
– Úgy fest, a klientúraépítés mellett a politikusok egyáltalán nem feledkeznek meg saját gyarapodásukról sem. A feledékenység inkább a vagyonnyilatkozatuknál jelentkezik…
– A politikusi vagyonnyilatkozatok nyilvánvalóan hamisak. Ez a bujtatott vagyonosodás persze általánosan jellemző. Putyin lánya dollármilliárdos, a kínai vezetők feleségei, rokonai ugyancsak. Nálunk is bámulatos mértékben gazdagodik a politikusok rokonsága: feleségek, mamák, papák, vők, sógorok.
– Az ádáz kampányban a korrupció mellett a másik leggyakoribb vád, hogy az ellenfelek „tegnap még mást mondtak”. Hogy van ez egy tudós esetében? Mi az, amiben konzekvens maradt az évtizedek során, s miben változott a meggyőződése, véleménye?
– Alapvetően baloldali, szociáldemokrata beállítottságomon nem kellett változtatnom. Ami a gazdasági nézeteimet illeti: institucionalista voltam mindig – Polányi Károly volt a hősöm –, a Smith-féle láthatatlan kézben sosem hittem. A piacot az állam hozza létre, és kötelessége is működtetni, kereteit megszabni jogszabályokkal, kormányzati politikával. Föllépni a monopóliumok ellen, a kartellek ellen, és kötelessége érvényesíteni az igazságosság és szolidaritás szempontjait, amire a piac – természeténél fogva – képtelen. A posztkommunista államok ebben nagyon gyengék. Az állami redisztribúciós gazdaságban a szociális szféra szerepét a piac tölti be, szolidaritásra leginkább itt, a piacgazdaságban van szükség Azokat kell a szociális háló kiépítésével megsegíteni, akik a versenyben nem boldogulnak – a saját hibájukból vagy a piac hibájából...
– Előbb-utóbb nálunk is elkerülhetetlen lesz a munkaerőimport, hiszen egyre nagyobb a munkaerőhiány, elsősorban „fent” és „lent”. Kevés az orvos és a nővér, s nagy hiány van pl. informatikusban, pincérben, szakácsban. Én a magyar kormány bevándorláspolitikáját tévesnek tartom, de ennél is nagyobb problémának látom az Európai Unió és az ENSZ fölkészületlenségét a probléma kezelésére. Pedig a jelek évek óta egyre aggasztóbbnak mutatkoztak az olasz, még inkább a görög tengerpartokon, határokon. Nem a migráció léte vagy nem léte a kérdés – hiszen az volt, van és lesz is –, hanem a rendezettsége, szabályozottsága. Hozhatnám az Egyesült Államok példáját, ahova mindig nagy volt a bevándorlás, az illegális is. Sokan a zöldhatáron szöknek át, sokan látogató vízummal érkeznek, ott maradnak, majd ezt időnként egy-egy amnesztiával törvényesítik. Az elmúlt tíz évben az USA egymillió bevándorlót fogadott be, a mostani migrációs hullámból viszont alig kétezer főt. A befogadás szűkkeblű, de az eljárás rendezett, a lebonyolítás kulturált, profi. Ezt már régen meg kellett volna tanulnia Európának is, elkerülendő a zűrzavart, és kifogva a szelet az embertelen embercsempészet vitorlájából.
– Mit gondol a magyarok külföldi munkavállalásáról? Sokak szerint a kormány elüldözi a fiatalokat az országból, akik – úgymond – külföldön kényszerülnek munkát vállalni. Én úgy emlékszem, többek közt azért akartunk belépni az EU-ba – nagyjából egyhangúlag –, hogy kinyíljanak az európai határok, és részesei lehessünk az eszmék, az áruk, a tőke és a munkaerő szabad áramlásának.
– A külföldi munkavállalásban semmi rossz nincs. Mindenki éljen és dolgozzon ott, ahol neki a legjobb. Egyébként ma minden hatodik magyar gyermek külföldön születik. A XXI. század így is, úgy is a ki- és bevándorlások százada lesz. Nálunk is. A magyar népesség csökken is, öregszik is. A jövő nyugdíjához fiatal munkaerőre van szükség. Ha nem születik elég magyar – és régóta nem születik –, muszáj lesz befogadnunk másokat...
...
– Az irigység kétségkívül létező társadalmi jelenség, de a magamfajta laikus is azt gondolja: nem a gazdag gazdagodása, hanem a szegény szegényedése a fő probléma.– Valóban, s a magyar vizsgálatok is azt mutatják, hogy az alsó húsz százalék helyzete stagnál vagy romlik, a fölső húsz százaléké pedig javul. Ebből a rétegből egyre nehezebb kiesni, de bekerülni is. Ami a kasztosodás legnyilvánvalóbb jele. Zsurnálfordulattal azt mondhatnám: Magyarország az egymillió mágnás és az egymillió koldus országa. Pikettynek persze sok mindenben igaza van. Például abban, hogy a modern társadalmak egyre inkább patrimoniálissá alakulnak, s mennél több a járadék, mennél nagyobb a járadékvadászat, annál inkább fölerősödnek bizonyos refeudalizációs tendenciák.
– Magyarország is erre tart? Visszafelé? Vagy most erre van az előre?
– Azt hisszük, a neopatrimonializmus terjedése különösen igaz a posztkommunista társadalmakban. Az államszocializmus széthullása után kialakult a történelemben addig sosem látott helyzet: kapitalizmust kellett építeni kapitalisták nélkül. A rendszerváltás után Magyarországon is szükség volt kapitalistákra. Ezt a funkciót elsősorban a nómenklatúra-gazdagok és a külföldi tőke töltötte be. Ám a multik rengeteg állami járadékot kaptak, vagyis olyan tőkével gyarapodtak, amit nem a piacon kerestek meg. Ez még jobban torzította a versenyfeltételeket az amúgy is gyengébb hazai kis- és középvállalkozások kárára. Profitorientált gazdaság helyett járadékvadászat alakult ki.
– A mostani hírek már inkább más járadékvadászokról szólnak…
– Szögezzük le, a járadékadás a rendszerváltástól kezdve létezik, 2010 után csak fölerősödött. Valóban, a mai kormány – a multik mellett! – egy szűk saját kliensrendszert hizlal minden eddiginél erőteljesebben. A legjövedelmezőbb állami beruházások megrendelésével, a piaci árnál jóval drágábban. Ami nemcsak a klientúraépítést szolgálja, bizonyára a pártfinanszírozás burkolt formája is. A tendencia világos: a túlzott állami beavatkozás a járadékszerzőt nem kényszeríti igazi versenyre, hatékonyságot javító fejlesztésekre, takarékosságra, ezzel akadályozza a piaci versenyt egy új, lojális vagyonos osztály kiépítése érdekében.
– A klientúraépítés nem új fejlemény. A királyok is mind ezt csinálták: a pártütő nagyuraktól elkobozták a vagyonukat, s odaadták a hűség béreként a hozzájuk lojális családoknak. Az is korrupció volt?
– A korrupció a törvényes rend megszegését jelenti, a király birtokadományozása nem volt korrupció, mert törvényes joga volt hozzá.
– És ami nálunk történik?
– Az illiberális államnak igazából nincs szüksége korrupcióra. Ha valamit akar, hoz rá törvényt. A posztkommunista országokban meggyengült a hatalmi ágak egymást kontrolláló funkciója. Ma nálunk a végrehajtó hatalom tulajdonképpen bármire képes. Illiberális rendszerben tehát nincs sok ok a korrupcióra, ostoba vezető, aki azzal él. Igazságtalan tud lenni törvényesen is.
– Úgy fest, a klientúraépítés mellett a politikusok egyáltalán nem feledkeznek meg saját gyarapodásukról sem. A feledékenység inkább a vagyonnyilatkozatuknál jelentkezik…
– A politikusi vagyonnyilatkozatok nyilvánvalóan hamisak. Ez a bujtatott vagyonosodás persze általánosan jellemző. Putyin lánya dollármilliárdos, a kínai vezetők feleségei, rokonai ugyancsak. Nálunk is bámulatos mértékben gazdagodik a politikusok rokonsága: feleségek, mamák, papák, vők, sógorok.
– Az ádáz kampányban a korrupció mellett a másik leggyakoribb vád, hogy az ellenfelek „tegnap még mást mondtak”. Hogy van ez egy tudós esetében? Mi az, amiben konzekvens maradt az évtizedek során, s miben változott a meggyőződése, véleménye?
– Alapvetően baloldali, szociáldemokrata beállítottságomon nem kellett változtatnom. Ami a gazdasági nézeteimet illeti: institucionalista voltam mindig – Polányi Károly volt a hősöm –, a Smith-féle láthatatlan kézben sosem hittem. A piacot az állam hozza létre, és kötelessége is működtetni, kereteit megszabni jogszabályokkal, kormányzati politikával. Föllépni a monopóliumok ellen, a kartellek ellen, és kötelessége érvényesíteni az igazságosság és szolidaritás szempontjait, amire a piac – természeténél fogva – képtelen. A posztkommunista államok ebben nagyon gyengék. Az állami redisztribúciós gazdaságban a szociális szféra szerepét a piac tölti be, szolidaritásra leginkább itt, a piacgazdaságban van szükség Azokat kell a szociális háló kiépítésével megsegíteni, akik a versenyben nem boldogulnak – a saját hibájukból vagy a piac hibájából...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.