Szerző: VIRÁGH SZABOLCS
2018.03.01.
Tanárok és diákok közösen hozták létre és működtették az intézményt, amiben érzelmileg biztonságos tér, oktatási módszerek, anyagok és támogató felnőttek álltak a gyerekek rendelkezésére, de nem volt sem fix tanterv, sem fix órarend. Ahogy ő fogalmaz:
„rengeteget tanultunk a gyerekek szükségleteiről, arról, hogy miként alakítsunk ki egy olyan közeget, ahol mindenki fontosnak érzi magát, legfőképpen pedig arról, hogy a tanulás folyamata során mi működik és mi nem.”
2018. március 4-én előadást tart a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Egyesület konferenciáján Budapesten.
Mi motivált arra, hogy az iskolaalapításnál ezt az alternatív kiindulópontot válaszd? Van szerepe a saját iskolai élményeidnek ebben?
Egy teljesen szokványos általános iskolába jártam, de ötödikesként történt valami, aminek hatására elkezdtem máshogy gondolkodni az oktatásról, persze ezt akkoriban még nem tudatosítottam magamban.
Volt egy hagyomány az iskolánkban, miszerint ha az osztályfőnöknek születésnapja van, akkor az egész nap a játékról és más „nem tanulós” foglalkozásokról szól. Amikor megtudtuk, hogy a mi tanárunk nem akar így ünnepelni, nagyon mérgesek lettünk, mert úgy éreztük, elveszi tőlünk az év legszebb napját. Az egész osztály egy emberként tiltakozott, mire ő – meglepetésemre – ezt válaszolta: „Rendben, egy feltétellel mehet az ünneplés, ha mindent ti magatok szerveztek.” Megalakult egy bizottság, aminek én is tagja lettem, és elkezdtük a munkát.
Az iskola történetének legjobb születésnapi ünneplése lett belőle: hoztunk hangszereket, kidolgoztunk egy rendszert az ételeknek és italoknak, voltak játékok, rajzverseny, a tanárunk pedig hosszú felolvasást tartott gyerekkönyvekből.
Később, már tinédzserként nem hagyott nyugodni a kérdés: miért háborúznak az emberek. Mindenáron választ akartam találni erre, ezért különféle vallásokhoz fordultam segítségért: beleástam magam a keresztény vallásokba, elutaztam Indiába, hogy tanulmányozzam a hinduizmust és a buddhizmus néhány ágát, és az iszlámhoz is közelebb kerültem. Arra a következtetésre jutottam, hogy akkor lesz háború, ha az emberek maguk helyett valaki mást kezdenek követni. Na és akkor mi a teendő? – gondoltam.
Ha egy háború nélküli világot szeretnénk, akkor ezt a gyerekeknél kell elkezdeni – ez volt az én saját válaszom a kérdésre.
A gyerekeknek meg kell tanulniuk magukat követni, pontosabban meg kell kapniuk a teret, ahol magukat követhetik. Végül ebből fejlődött ki egy iskola gondolata...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.