Szerző: SZÁNTÓ T. GÁBOR
2018.03.14.
A vers beszélője anyanyelve közösségéhez szól, ugyanakkor próféták utódjaként int felvilágosító szózatában. A vers címzettje, a kollektívum megjelölése olyan benyomást is kelthet, mintha valaki kívülről szólna egy másik entitáshoz. Ennek ellentmond, hogy Berzsenyi azonos cím alatt belülről írt, a nemzet részeként, intő szónokként, szellemi iránymutatóként kiemelkedve, megszólítva népét. Füst verse ugyanakkor nyíltan reflektál távoli származására is, amikor a vers beszélője így fogalmaz: „vedd a Libanon / Ős cédrusát, e háromezeréves szűzet, – rá hivatkozom, mert / onnan vándoroltam egykor erre”. Bizonyos kívülállás jellemzi, egy másik hagyományból eredeztetettség, talán a relatív kívülállásból eredő tisztánlátás, és az „Én prófétáktól származom” mély öntudata, másrészt legitimációs kívánkozás és az elfogadás/megértés iránti vágy.
Miközben egyes szám második személyben, bensőségesen, személyesen szólítja meg a kollektívumot, a cím többes száma ellenére felmerülhet, hogy a vers beszélője önmagához beszél, hogy az antiszemita megvetés ellenére ne uralkodjon el rajta az idegenségtudat, a viszont-gyűlölet, ne veszítse hitét az anyanyelvben, magyarságában, ne forduljon vissza az azonosságvállalás útján, ha mások el is fordulnak tőle.
Füst Milán A magyarokhoz című verse 1930 körül keletkezett, és nehezen elképzelhető, hogy a magyar költészeti hagyományban álló, azt magáénak valló Füst ne tekintette volna előképének Berzsenyi Dániel azonos című, 1807‑es versét. Fenyegetettség tudata felhőzi mindkettőt, de míg Berzsenyi szövegét közvetlen háborús előérzet hatja át, Füst egy közelebbről körül nem határolt szellemi veszéllyel szemben óvná a nyelvet. „Ne hagyd tehát, hogy elmerüljön, / visszasüllyedjen a ködbe, / melyből származott / E nemes-szép alakzat (...) Megbolygatták hitedet, az eszed megzavarták, szavak áradatával / ellepték világodat, / Áradás szennyével borították be a kertjeid, vad vízi szörnyek / ették virágaid, – majd a vad burjánzás / Mindent ellepett utána”.
Füst versének keletkezési idején az antiszemitizmus, a faji gondolat már teret hódított a magyar szellemi életben. Berzsenyi a sokasággal szemben a lélekre s a szabad népre apellál, Füst az anyanyelvre mint az öntudat forrására és hordozójára, mely másrészt a modern, mediatizált társadalmi életben a fizikai agresszióhoz vezető verbális agresszió gyors terjesztője. „Egy 1919 szeptemberében kelt hosszabb naplóbejegyzés tanúsítja, hogy az otthontalanság tapasztalata valóban alapjaiban érinti az írói identifikáció elbeszélését is” – írja Schein Gábor Füst Milán Naplójának zsidó vonatkozásairól szóló esszéjében (A „zsidó” Füst Milán Naplójában, Literatúra, 2011/3). Az idézet sértettség, identitásbizonytalanság, némi öngyűlölet, de hűség jegyeit egyaránt mutatja:
„Nem vagyok itthon saját hazámban (...) Tekinteteket érzek magamon, – mérlegelnek, – védekeznem kell, – mint egy rühes állat: szégyenkezem, futok, hogy valami hibám van. (...) Nemrég volt egy pillanatom, melyben azt gondoltam, hogy ki kell térnem, – nem félelemből, hanem mert nem köt engem sem a valláshoz, sem a fajhoz semmi, – keresztény nevelésben részesűltem, a keresztény gondolat jobban foglalkoztatott 15-16 éves koromban, mint bármi – s ezenfelül: – nincs okom, hogy vállaljam e mártíriumot: rokonaim rosszak voltak hozzám s a zsidóság nem különben... De aztán meggondoltam s a megvetés és gőg nem hagyott így tennem. Jobb leszek‑e, vagy más a keresztvízzel? (...) Mi vagyok én, – nem azok közzé tartozom-e, akik a vallásokon felűlállanak, mert inkább törekszenek jók lenni és tökéletesedni, mint a többiek... nem azok közzé-e, akik tanítanak s taníthatnak?” (Füst Milán: Teljes Napló I. 482. Fekete Sas Kiadó, 1999.)
A Napló számos pontján található a „zsidó” magatartással, gondolkodásmóddal szembeni kritika, amely értelmezhető interiorizált gyűlöletként is, de éppen a mély önreflexióval bíró értelmiségi kritikájának is tekinthető az ennek híján lévő nyárspolgársággal, kispolgársággal, parvenü mentalitással szemben. Mindez rokonítható a zsidóság hagyományából merítő tanítói, etikai, prófétai attitűddel, mely a csoportidentitás mellett a nemzetek feletti humanitás eszméjét is kínálja.
1924: „Zsidók!... Zsidó származás... ma szégyen s mintha átkozottak, megbélyegzettek, alsórendű származást akarnának megjelölni evvel a szóval, hogy zsidó. S hogy Krisztus és apostolai és a próféták, akiknek szobrai ott állanak keresztény templomokban... hogy ezek zsidók, rőt hajú, héberűl beszélő zsidók voltak... erre senki nem akar emlékezni! (...) S hogy én példáúl, – mondjuk Dávid király, vagy Zakariás utóda lehetek, – ki törődik az íly lehetőséggel?” (TN II. 16.)
Sokrétegű önmegfigyelés fájdalmas reflexiói szövik át a Napló zsidósággal, zsidóellenességgel kapcsolatban, egymással is vitatkozó bejegyzéseit: 1938. II/28.: „Csak egyet helytelenítek még mindig saját magatartásomban: – hogy hajlandó vagyok megérteni az antiszemitizmust, mondván, hogy az elkorcsosúlt zsidóság bizony rászolgál néminemű idegenkedésre...” (TN II. 426.) Április 1.: „Egy legyőzött népnek nem lehet önérzete.” (TN II. 457.)
Füst az antiszemitizmussal s mélyebben a diaszpórazsidóság kínos kisebbségi helyzetével, töredezett identitásával küzdve, nem sokkal később a kitérésben talál vélt menedéket, de zsidóságát, viaskodását zsidóságával, az önmagában is megtalálni vélt „zsidó mentalitással” és az antiszemitizmussal ez az aktus nem szüntette meg, és az üldöztetés közepette csalódnia kellett saját döntésének helyességében is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.