KARANTÉNBÓL KARANTÉNBA - JOBBIK 2009-2018

MÉRCE
Szerző: BARKÓCZI BALÁZS
2018.03.13.

Az IDEA Intézet 2017 decemberi kutatásában – több más mellett – arra is kíváncsiak voltunk, hogy a választópolgárok szerint melyek azok a karakterjegyek, amelyekkel a leginkább leírható a Jobbik. A válaszadók 41 százaléka szerint a párt szélsőséges, míg 28 százalékuk szerint radikális, és mindössze a kutatásban részt vevők 12 százaléka válaszolta azt, hogy a Jobbik legfontosabb karakterjegye a néppártiság. A felmérésben részt vevők emellett feltűnően nagy számban jellemezték a Jobbikot a radikális imázs egyéb járulékos identitásjegyeivel: szerintük a romaellenesség 29, az antiszemitizmus 27, az EU-ellenesség 18, míg az oroszbarát attitűd 10 százalékban jellemző a pártra. Ezzel szemben a hagyományos néppárti értékeknek tekintett hitelességet csupán 8, a hozzáértést 7, a mérsékeltséget és a profizmust pedig 5-5 százalékuk jelölte meg a Jobbik jellemzőjeként. Tegyük persze hozzá, hogy ezek a számok nem lehetnek függetlenek a lágy cenzúrát alkalmazó kormányzati médiatér által sugallt Jobbik-képtől.

A fenti adatokból leszűrt következtetések is közrejátszhatnak abban, hogy a Jobbik a választási kampány kezdetét megelőző negyedévben nem tudta érdemben növelni a támogatottságát: a biztos szavazó pártválasztók körében ebben az időszakban 15-17 százalékon állt. Ez azonban nem új jelenség: a pártok támogatottságában jó ideje a tényleges választói mozgások helyett inkább befagyott pártpreferenciákról beszélhetünk, még akkor is, ha a politikai teret uraló Fidesz mellett a Jobbik a második legnagyobb politikai erővé tudott válni. Jelentékennyé, de nem váltópárttá. Ebben az elemzésben arra keresem a választ, hogy miért történhetett ez így.

Megalakulásakor a Jobbik népszerűségének növekedése sem osztályalapon, sem az iskolázottsággal, sem az életkorral nem volt egyértelműen magyarázható, vagyis rétegpárti státuszuk ellenére minden társadalmi osztályban rendelkeztek támogatói bázissal, és ezek szociológiai összetétele ellentmondott a hagyományos szakirodalmi modellnek.

Médiaérzékeny, látványos – és/vagy félelemkeltő – akcióikból, a politikai közbeszéd tematizációjára tett, sokszor sikeres kísérleteikből (ld.: „cigánybűnözés”), valamint a 2010-es évek elején innovatívnak számító netes jelenlétükből akár arra is lehetett volna – sok más tényező együttállása esetén – következtetni, hogy 2014-ben, de legkésőbb 2018-ban egymagukban is kormányképes, vagy kormányváltó erővé váljanak. Ez azonban nem történt meg: a Jobbik 2006-os radikalizálódása, valamint a 2013-tól elinduló néppártosodás különböző módokon zárták ideiglenesen karanténba a pártot.

Ma pedig már egy olyan jelenséggel is meg kell küzdenie a Jobbiknak, ami nem magyar specifikum: az európai kormányzó néppártok retorikájukban, szervezeti felépítésükben és az ügyképviselet szintjén is közeledtek a populista ethoszhoz, és így kezdeményezőként, (kvázi-)rendszerellenes entitásként tudnak fellépni, míg a (radikális) jobboldali populista mozgalmak a menekültválság eszkalálódásával is csak ideiglenes népszerűségnövekedést tudtak elkönyvelni. Így a centrális erőtér legnagyobb ellenzéki pártjának, az MSZP-nek a meggyengülésével Magyarországon sem automatikusan a második legnagyobb Jobbik lépett elő a kormánypárt kihívójaként, hanem a politikai tér Fidesz által monopolizált oldalával szemben egy széttöredezett, nagyjából egyforma támogatottságú, de egymást versenytársnak tekintő pártok által alkotott ellenpólus jött létre, amely a radikális jobboldaltól a szélsőbaloldalig lefedi a politikai térképet...

ITT OLVASHATÓ