Szerző: GYARMATI ANDREA
2018.03.31.
Hogy nem semmi családba születtem, egészen kicsikoromtól realizáltam. Gyakran emlegetem a felmenőimet, igencsak büszke voltam, vagyok és leszek is rájuk, még akkor is, ha az én koromban már több mint vicces a szülőkkel dicsekedni.
Nálunk mindig történt valami, amin aztán sokáig lehetett viccelődni, nevetni, akár röhögni is.
Odahaza nekem a tanulás volt az elsődleges feladat, a sport játék, még ha néha véresen komolyan is veszed, nem pedig megélhetés. Ki kell találnod, mit szeretnél majd dolgozni, és ahhoz el kell végezni a megfelelő iskolákat. És hogy még egy jóféle csavar is legyen a dologban, a sport nálunk ajándék és jutalom volt, nem kötelező penzum. Tehát, ha négyest hoztam, nem mehettem uszodába, ahol pedig nagyon jól éreztem magam, ráadásul ott volt az összes barátom. Vagyis nálunk nem létezett a „muszáj sportolni” című őrület (amit sokan, sokszor feltételeztek rólunk, anélkül, hogy bármelyikünket megkérdeztek volna).
A kép, amit ránk akartak erőltetni, a kegyetlen asszony, aki kínozza a vízben a gyerekét, olyan messze állt a valóságtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
Voltak azonban dolgok, amikben Anyu nem kegyelmezett, és nagyon helyesen tette ezt, ma is hálás vagyok mindazért, amire megtanított, ránevelt, rászoktatott: rend, tisztaság, az adott szó becsülete, a munka tisztelete otthon tanult értékek, mindkét szülőm igencsak fontosnak tartotta ezek elsajátítását...
Voltak azonban dolgok, amikben Anyu nem kegyelmezett, és nagyon helyesen tette ezt, ma is hálás vagyok mindazért, amire megtanított, ránevelt, rászoktatott: rend, tisztaság, az adott szó becsülete, a munka tisztelete otthon tanult értékek, mindkét szülőm igencsak fontosnak tartotta ezek elsajátítását...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.