BÚCSÚ KÉT TANTESTÜLETTŐL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: D. MAGYARI IMRE
2018.03.14.

Az a nóta szól... az oktatási reform szükségességéről...
(Bereményi Géza–Cseh Tamás: Háromnegyed 1 van)

Kint voltam két éve a Tanítanék Mozgalom Kossuth téri esernyős tanártüntetésén 2016. február 13-án, kint voltam most is ugyanott 2018. január 28-án, ahol a mozgalom vezetői, Pilcz Olivér, Sulyok Blanka és Törley Katalin bejelentették az Oktatási minimum elkészültét – a dokumentumot pár nap múlva alá is írták kilenc ellenzéki párt képviselői (a Jobbik kiszállt). A Független Diákparlament szervezte január 18-i és február 23-i tüntetésekre, sajnos, nem tudtam elmenni, de remélem, tüntetési deficitem korrigálható, március 15-én ott leszek. És örömmel látom, hogy a fia­talok nem bénáznak, megkeresték az Országos Diák Tanácsot (tagjai nehéz döntés előtt állnak), mozgalmat alapítanak, miniszterelnök-jelölti vitát szerveznek (a Jobbik beszállt). Szívből drukkolok nekik, ahogy a Tanítanék vezetőinek is.

Magam is tanítanék.

Tanítottam volna.

Ugyan lassan négy éve nem dolgozom már tanárként, úgy rúgtak ki a Kisképzőből, hogy a lábam nem érte a földet, de ettől az apróságtól eltekintve tanárnak érzem magam. Szörnyű látnom, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszere nem tud mit kezdeni a diákokkal és a pedagógusokkal, nem is akar. És úgy általában a magyar emberekkel, akikre folyvást hivatkozik. A néppel. A lakossággal. Mindenesetre kussoljanak. Mindenki kussoljon.

Tanítanék, tüntetnék, tiltakozom

Ott álltam, állok ezeken a tüntetéseken, noha egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy sok értelme van ott állnom, állnunk, tüntetnünk, leveleket, kiáltványokat, pontokat, minimumokat fogalmaznunk. Sőt arról vagyok meggyőződve, hogy szinte teljesen feleslegesen állunk ott, most januárban sokkal kevesebben is jöttek el, mint két éve, elfáradunk, apatikussá válunk, netán félni kezdünk, van mitől. Tudnunk kell – ez a minimum minimuma –, hogy ez a kormány nem fog bennünket soha partnernek tekinteni, eszménye az intézményesített rabszolgaképzés, nem feledkezve meg a hajcsárképzésről sem. Az oktatásügy és az ország irányítói azonban egyáltalán nem figyelnek arra – semmire sem figyelnek hatalmuk megtartásán és vagyonuk gyarapításán túl, ezekért viszont mindenre hajlandóak –, amit a köz- és felsőoktatásban dolgozók és képviselőik, amit az oktatáskutatók, oktatásszociológusok egyre dühösebben és egyre kétségbeesettebben mondanak. Pillanatnyilag – pillanatnyilag! – hiába minden, hiába a Zöld könyv a magyar közoktatás megújításáért (ez még 2008-ban készült), hiába a Fehér könyv az oktatásról (2013; az unió oktatási stratégiájának egyik alapdokumentuma is ezt a címet viseli, az még 1995-ben jelent meg), hiá­ba a Kockás könyv (2016), az Oktatási minimum (2018), tágabban véve hiába a Magyar Bálint szerkesztette, immár háromkötetes Magyar polip (2013, 2014, 2015), a 2016-os, Antal Attila és Földes György összeállította Holtpont vagy a 2017-es, Jakab András és Urbán László-féle Hegymenet, hiába mindenféle Fehér, Halványzöld és Sötétzöld könyvek, pláne Oktatási maximumok. A kormány süket és (szín)vak, legalábbis annak tetteti magát, és azt teszi, amit a saját, igencsak pragmatikus érdekei szempontjából jónak lát (elbizakodottsága okozhatja vesztét, a régi jó hübrisz).

Ugyanakkor mégsem felesleges kimennünk a térre, mégsem felesleges cikkeket, tanulmányokat, könyveket írni, egyáltalán nem az. Egyrészt nem tűrhető némán, hogy az egyre diktatórikusabb hatalom cinikusan és magabiztosan bármit megtegyen velünk, azt hihesse, hogy bármit megtehet. Igaz, azt hiszi, s ráadásul mindennapi rombolásához – ezen mindig meg tudok döbbenni, pedig láttam már ilyet – meg is találja a maga elvtelen talpnyalóit. Még hiheti. De épp ezért van ott a helyünk. Ha van értelmiségi kötelesség, az a gondolkodás, az ellenállás fel nem adása. Szeretem Brecht Utódainkhoz című versét, különösen ezt a két sorát (nem véletlenül Eörsi István fordításában idézem): „Nem tehettem sokat. De nélkülem az uralmon levők / Biztosabban ülnének helyükön, ezt remélem.”

Egyrészt tehát szimbolikus jelentősége van annak, hogy ott állunk.

Másrészt igenis készülni kell.

Egyszer, valószínűleg sokára, nem most, az én hatvanas korosztályom talán már meg sem éri, de ennek a rendszernek, ennek a rendszernek is vége lesz. (A Fidesz hódmezővásárhelyi vereségétől én nem bíznám el magam, de sosem szerettem volna még ennyire, hogy tévedjek.) És akkor elő lehet venni a Zöld könyvet, a Fehér könyvet, a Kockás könyvet... Nem mintha Kompországban bármikor is sok ok lehetne a reménykedésre, de valamivel jobb idők, azok jöhetnek.

Kiváló emberek írnak az oktatásról, reális megoldási lehetőségeket is javasolnak, oktatáskutatók, pedagógusok, pszichológusok, újságírók. Nem is kevesen: Andor Mihály, Csapó Benő, Galló Istvánné, Gyarma­thy Éva, Kenesei István, Mendrey László, Nahalka István, Ónody-Molnár Dóra, Polónyi István, Radó Péter, Szüdi János, Trencsényi László, Vekerdy Tamás és még jó néhányan. Azért annyira nem sokan, az egyszerre a túlélésre és a haszonra játszó kelet-európai sunyi alattvalói, švejki mentalitás rengeteg embert áthat, ami Orbán Viktor sikerének is egyik magyarázata. Én most csak néhány hangulatos alulnézeti képet villantok fel, tán ez sincs minden tanulság nélkül...

ITT OLVASHATÓ