AZ ÖNKÉNY HIÁNYZÓ EGYENSÚLYA

168 ÓRA ONLINE
Szerző: ZOLNAY JÁNOS
2018.03.05.

A rendszerváltást követő években egy Pest megyei kisváros, Dabas önkormányzata úgy döntött, hogy az egyik, központtól távol fekvő településrész, Sári egyetlen, közpénzből épült iskoláját a helyiek akarata ellenére egyházi fenntartásba adja. Sári mélyen vallásos, többségében szlovák anyanyelvű lakói generációk óta arra szocializálódtak, hogy azt is eltűrjék, ha fát vágnak a hátukon. Csakhogy a kisgazda polgármester, a helyi kanonok, a neofita egyházi iskolaigazgatóvá vált egykori vallásüldöző MSZMP-káder ezúttal átléptek egy érzékeny határt: a sári családok gyerekeihez nyúltak, és elvették iskolájukat. A kétségbeesett és a végsőkig elkeseredett szülők, jóllehet szörnyű lelkiismereti konfliktusok árán, de kis híján megverték a papot. A kirúgott tanárok hónapokig a sári művelődési házban kialakított kalóziskolákban tanították a gyerekek többségét, akiknek szülei nem voltak hajlandók beletörődni iskolájuk önkényes egyháziasításába. A kalóziskolát a helyiek éjjel-nappal őrizték, és a város urainak értésére adták, hogy aki az épülethez közelít, azt megölik. Ez volt az az ellensúly, ami fékezte, majd megakadályozta a helyi önkény diadalát.

A fékek és ellensúlyok rendszere persze mindenekelőtt állambölcseleti és alkotmányjogi fogalom, amely intézményi és eljárási garanciákkal akarja elejét venni annak, hogy a végrehajtó hatalom aktuális birtokosa akárcsak egy pillanatig is azt hihesse, hogy hatalma korlátlan és időtlen, vagy hogy az aktuálisan kisebbségbe szorult polgároknak, illetve képviselőiknek ne lennének kőkemény jogaik. Az egykori Dabas-Sári-ügyben csak azért nem történt tragédia, mert az akkori köztársasági megbízott korrekt módon értelmezte a közoktatási törvényt és egy korábbi alkotmánybírósági határozatot. Csakhogy az eljárási garanciák mellett a koncepció olyan öntudatos polgárokat feltételez, akik nem csupán jogaikhoz ragaszkodnak, de képesek többes szám első személyben is fogalmazni.

Az általános választójogon alapuló tömegdemokráciák alapvető dilemmája, hogy a választópolgárok halmaza megfeleltethető-e a szuverén nép fogalmának. Ha a választók nehéz időkben, ciklusokon keresztül ragaszkodnak a jogállami normákhoz, majd aztán szabad akaratukból sutba dobják azokat, akkor az vajon a közösség morális döntése, vagy csak az egyes választópolgárok pillanatnyi érdekei, indulatai, vonzalmai összegződnek véletlenszerűen?

A torokszorító dabas-sári iskolaháború idején a kalóziskolát körbeálló kétségbeesett és mindenre elszánt szülők testesítették meg a „népet”, „minden politikai hatalom” forrását. Ugorjunk előre az időben: ha a rendszerváltást követő másfél évtizedben bármelyik kormány akárcsak a töredékét is megteszi annak, amit a mostani oktatási kormányzat törvénybe és gyakorlatba ültetett, a választók vasvillával kergették volna el. Ha bárkinek eszébe jutott volna felszámolni az 1985-ben fogant tanszabadságot, csökkenteni az 1996-ben fölemelt tankötelezettségi korhatárt, korlátozni az 1991-től szabaddá váló középiskolai továbbtanulást, kiirtani a szakiskolákból a közismereti tárgyak zömét, hadjáratot indítani a gimnáziumok ellen és durván csökkenteni a felsőoktatási keretszámokat, akkor biztosra vehető, hogy a választók többsége úgy reagált volna rá, mint a sári szülők iskolájuk elvételére...

ITT OLVASHATÓ