Szerző: SZABÓ ANNA
2018.03.25.
Március 12-én megjelent, a magyar oktatás innovációs lehetőségeiről szóló cikkünkben megszólaltattuk Halász Gábor oktatáskutatót, az ELTE Pedagógai és Pszichológiai Karának professzorát, aki a következőt mondta az egységes gyógypedagógiai módszertani intézményekről (EGyMI-kről):
„Az innováció nagyobb mértékben jelenik meg a hátrányos helyzetű gyerekekkel foglalkozó intézményekben. Az oktatási innoválásra jó példa az EGyMI-k működése. A korábban szegregáltan nevelő iskolák egy része az elmúlt évtizedben olyan gyógypedagógiai intézménnyé alakult át, ahol a dolgozók tanáccsal, illetve utazópedagógus hálózattal segítik a speciális nevelési igényű (SNI) gyerekeket integráltan oktató iskolákat. Tehát az EGyMI-k szegregált helyekből tudásközponttá váltak az oktatáskutató értelmezésében.”
Halász állítására az alábbiakban Szabó Anna gyógypedagógus, jelenleg a XXII. kerületi EGyMI-ben, korábban a Gyengénlátók országos feladatkörú gyógypedagógiai módszertani intézményében dolgozó utazótanár reagál.
Nem fogunk vitatkozni. Halász Gábor máshonnan nézi, kintről és fentről. Én meg lentről, s főleg bentről. Dolgoztam országos EGyMI-ben, és dolgozom most egy kerületiben. Nincs rálátásom az egészre, csak mindennapos és mindennapi tapasztalataim vannak. Védhetném persze a mundért, lehetnék büszke és boldog, hogy lám, lám, a gyógypedagógiai intézmények közül az EGyMI-k az innováció letéteményesei. Kár, hogy nincs így, mert nem tud így lenni, pedig belső igény lenne rá. Sem az innováció, sem annak terjesztése nem része már az SNI gyermekekkel foglalkozó intézmények mindennapjainak, általában.
1. Az EGyMI-k összetett intézményként továbbra is tartalmaznak, és nem is nyomokban, szegregáltan nevelő intézményrészt. Szívesebben nevezném speciálisnak, de a lényegen nem változtat: az adott gyermekcsoport közös sajátosságait figyelembe vevő tárgyi és szakember-ellátottságra törekvő, korábban jellemzően azzal működő iskolák, helyenként óvodák és szakiskolák is működnek az EGyMI-k, azaz egységes gyógypedagógiai módszertani intézmények keretein belül. Az ott alkalmazott módszerek, az ott használt tárgyi eszközök ismerete az alapja az integráló (sok esetben inkább helyben nevelő) pedagógusoknak nyújtott tanácsadásnak. A módszerek ugyanis ezekben az iskolákban alakultak ki, s ha nem lenne hol továbbfejlődniük, azaz nem lennének ezek az iskolák, holt, de legalábbis életidegen tudássá válna, amit átadnak. Ezen a tényen a gyógypedagógusképző intézmények megléte, sőt látványos szaporodása sem változtat. Egészségügyi analógiával: hiába lenne kétszer ennyi orvosképző egyetem, ha csak rendelőintézetek lennének, de kórházak pl. nem, és ezzel lemondanának a csak nagyobb költséggel, bentfekvéssel kezelhető betegekről.
2. Gyerekek és „hátrányos helyzet”: hatékony kormányzati intézkedések történtek a hátrányos és halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek számának csökkentésére. Kár, hogy pusztán adminisztratívak: a másutt meghúzott határok halmozottan hátrányos, hátrányos és nem hátrányos helyzet között könnyen befolyásolják az egyik vagy másik csoportba kerülők számát, érdemi pozitív változás nélkül, sőt akár romlás mellett is létszámcsökkenést idézve elő kategóriákban. (Erre az átcsoportosításra az MTA kutatói is felhívták a figyelmet, A közoktatás indikátorrendszere című friss kiadvány 17. oldalától mutatják be a trendeket. - a szerk.) A gyerekek egyenlő esélye az oktatásra feltételezné, hogy az iskola (tágabb értelemben a nemzeti köznevelés egész rendszere, benne a kötelező óvoda) nem egyszerűen nem fokozza a család felől érkező hátrányokat, de egyenest törekszik, mi több, képes azok ellensúlyozására. E képesség javításához egy időben hozzájárultak az EGyMI-k. Valaha, nem is olyan régen. Nem egy évtizede jöttek létre, az országban az első hasonló intézmény – nem ilyen néven, de ilyen feladatkörrel 1978 óta működik a gyengénlátók iskoláján belül, egyre bővülő létszámmal és finomodó munkamódszerekkel. Az igaz, hogy tömegessé válásuk, illetve annak kikristályosodása, hogy az ilyen felépítésű intézmények az EGyMI névre fognak hallgatni, valóban ilyen időtávlatban történt. A 2011-ben elfogadott Nemzeti Köznevelési Törvény véglegesítette ezt, a szakszolgálat nevet más feladatkörű intézményeknek adva.
3. Az integrálással együtt járó pedagógiai többletfeladatok (differenciálás) időigényének elismerése sosem történt meg: sem munkaidő-kedvezmény, sem pótlék nem járt érte, mióta világ a világ. Azt mondhatnánk, hogy ez jogos, hiszen két egyforma gyerek nincs, nehogy már ne a differenciálás legyen a pedagógiai munka alapja. Márpedig nem az: előfordul a differenciálás, de nem rendszerszintű, nem követelmény a pedagógusok felé, leszámítva a portfólió SNI gyerekekre, tanulókra vonatkozó részét, amely lehet szép és szakmai, a napi gyakorlatról azonban keveset mond.
A frissen a pályára kerülő pedagógusok módszertanát elnézve nem úgy tűnik, hogy a képzésükben sarkalatos pont lenne a tanulói sokféleség támogatása, előnyként értelmezése. Az integráláshoz szükséges tudás megszerzésére a már több éves gyakorlattal a pályán levő (és ott megmaradt) pedagógusok körében elsősorban gyakorlatias, az állam által anyagilag támogatott módok lennének alkalmasak. Az új törvény azonban a továbbképződési hajlandóságot is hatékonyan tovább csökkentette a megemelt óraszámmal, a kötelező minősítés(ek) alkalmazásával, az egyéb terhek növelésével. Az egyetlen vágyott továbbképzés a szakvizsga megszerzése, amely tartalmában ugyan erős átgondolásra szorulna, viszont délibábként lebegteti a pedagógusok szeme előtt a mesterpedagógussá válás esélyét, hiszen csak a megszerzése számít, a tartalma lényegileg mindegy. Így is elvész a differenciálásra irányuló gyakorlati tudáshoz jutás egyik lehetésges csatornája, ez azonban mellékszál a történetünkben.
A másik oldalt, az EGyMI-k működési kereteit is megvágták rendesen. A korábban országos vagy regionális feladatkörrel dolgozó néhány utazótanári hálózattól elvették az utazás jogát (érdekes egy feladatra jogként gondolni, nem?), kezdetben utófinanszírozással fizetve a havi több tízezres útiköltséget, majd lényegileg már sehogy, miközben egy EU-s projekt keretében intézményi (és így eszköz- és folyamatosan megújuló módszertani) háttér nélküli szakemberek adnak tanácsot. A projekt idén zárul. Volt tehát egy működő, saját működését a változásokhoz igazítani igyekvő rendszer, s van helyette egy projekt. Ami idén zárul.
Sebaj, hiszen több tucat EGyMI van az országban, s mivel az integrált gyerekek aránya nagy az SNI gyerekek között, utazótanári hálózat minden kisebb körzetben van; az innovációnak, a tudás terjedésének semmi akadálya. Azért akad egy-kettő. Az EGyMI pedagógusa utazótanárként helyben ugyanis a gyerekkel foglalkozik. Hivatalosan azzal, akinek „papírja”, azaz érvényes szakértői véleménye van. A „papír” megszerzése a probléma észlelésétől számítva legalább hónapokba telik, néha akár tanéveken is átnyúló folyamat, köszönhetően a törvényben megjelenő többlépcsős rendszernek. Így ha szakmai lelkiismeretére hallgat az utazópedagógus, akkor „ellát”, bevon a fejlesztésbe olyan gyerekeket is, akiknek majd csak lesz (majdcsak lesz) egyszer ellátásra jogosító szakvéleménye. Így aztán innováció helyett a túlélés az általános cél...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.