SOROS "HARMADIK ARCA"

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: MAROSÁN GYÖRGY
2018.02.23.

Soros Györgyöt sokan országok – és ezen belül a magyar nemzet – ellen szövetkező, mohó spekulánsnak tartják. Én – másokkal együtt – a társadalmi haladás önzetlen támogatójának és az egyéni szabadság harcosának tekintem. Van azonban Soros Györgynek egy harmadik – kevéssé ismert – arca: egy érdekes tudományos modell – a reflexivitás – megfogalmazója. Az általa felvetett – részben filozófiai előtanulmányaiból, részben saját befektetői gyakorlatából leszűrt – szemléleti modell az emberi viselkedés két kiiktathatatlan elemét kapcsolja egybe: a tévedhetőséget (fallability) és a válaszolási kényszert (reflexivity). (Soros György: Fallibility, Reflexivity, and the Human Uncertainty Principle, 2014.) Eszerint a környező valóság ránk gyakorolt hatásai, az ezekről kialakított elképzeléseink, az eseményekből kiolvasott logika beavatkozásra késztet. Ám akár helyes modell alapján okoskodunk, akár téveszmék vezetnek, beavatkozásunkkal átalakítjuk a valóságot, amely újra és újra tettekre serkent. Az embert gyakran porszemként sodró történelmi vihart tehát részben önmagunk generáljuk.

Amikor éppen történnek velünk az események, hajlamosan vagyunk elfelejtkezni erről. Évek vagy évtizedek múltán visszapillantva válik világossá ez a reflexivitás által formált valóság. Mindez nem tűnhet különösebben fontos elméleti konstrukciónak. Ám néhány napja jelent meg az IMF vezető kutatójának – a válságok és a szabályozás különös ellenütemű mozgását elemző – tanulmánya (Dagher, J.: Regulatory Cycles: Revisiting the Political Economy of Financial Crises, 2018). A szerző, nagy történelmi adatbázisra támaszkodva, a gazdasági válságok kialakulásának és lefolyásának – éppen a reflexivitás modelljét tükröző – különös ciklusát azonosította. A ciklus a válságot követően bevezetett szigorú szabályozás lazulásával indul. A gazdaság növekedése gyorsul, majd szárnyalni kezd. Egy nehezen előre jelezhető csúcspontot elérve azonban váratlanul összeomlik. A depresszió gazdasági és politikai következményeként újra szigorú szabályozást vezetnek be. Az élet azután fokozatosan újraindul. Majd az élénkülést erősítendő, ismét enyhíteni kezdik a szabályozást, és csökkentik az adókat. A növekedés egyre dinamikusabb, egekbe szökik a részvénypiac, ám váratlanul újra összeomlik, és minden elölről kezdődik.

A cikk – adatokkal alátámasztott – következtetése: az összeomlásokat döntő mértékben a válságot követő szabályozási szigorításokat kiiktató politika generálja. Ezért azt tanácsolja: legyünk óvatosak a feltételekkel és a következményekkel nem számoló deregulációval és adócsökkentéssel. Ugyanakkor a cikk a politika reflexív működését is jól példázza. A fellendülés és a válság emlékének elhalványulása erősíti a befektetők kockázatkereső viselkedését. A válságot követően megszigorított pénzügyi szabályozást – többnyire a leggazdagabb és legnagyobb hatalmú befektetők nyomására – kezdik korlátként tekinteni. A lazítások és a pénzügyi ösztönzők – ahogyan a serkentőszerek egyre növekvő adagja nehezen kontrollálható aktivitásra serkenti az embert – nekilendíti a gazdaságot, ám szükségszerűen megnő a krízis kockázata is. A politikus azonban – ahelyett, hogy óvatosságra intené a polgárokat és a vállalkozókat – éppenséggel a „lovak közzé dobja a gyeplőt”. Ezzel a nemrég még szigorúan szabályozott piacon, a válság tapasztalatainak tükrében megfontoltan viselkedő befektetők versenye átmegy „fogd, ahol éred” verekedéssé. És csak idő kérdése, mikor következik be egy újabb katasztrófa...

ITT OLVASHATÓ