SAJTÓKAMARA: KANDÍROZOTT KORBÁCS

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2018.02.09.

„Akiben van még szikrányi becsület, az vigyázni fog arra, hogy ne legyen újságíró” – ezt a velejéig cinikus mondatot Joseph Goebbels, a Harmadik Birodalom propagandaminisztere mondta, amikor a sajtókamara létrehozásával és az ellenzéki média maradványai­nak felszámolásával Németországban már írmagja sem maradt a szabad sajtónak és az újságírói autonómiának. Mivel Goebbels pontosan tudta, hogy a diktatúra sikeres működésének egyik legfontosabb előfeltétele a szabad vélemény nyilvános fórumainak ellehetetlenítése, a független média bedarálása, az újságírói függetlenség felszámolása, az állam már néhány hónappal Hitler hatalomra kerülése után, 1933 őszén megalakította az ezeket levezénylő Birodalmi Sajtókamarát és a Birodalmi Német Sajtószövetséget. Az újságírók számára kötelezően előírták a szövetségi tagságot, a kiadók és szerkesztőségek számára pedig a kamarai tagság volt kötelező. A Sajtókamara feladata volt a lapkiadók és a szerkesztőségek szellemi önállóságának, a Sajtószövetségé pedig az újságírók autonómiájának felszámolása. Azt, hogy kik lehettek a két központi irányítás alatt álló intézmény tagjai, szigorú előírások szabályozták.

A kamara és a szövetség munkálkodásának következményeként néhány év alatt a szerkesztőségeket gyakorlatilag sikerült „megtisztítani” a zsidó, baloldali és liberális újságíróktól, akik vagy idejekorán, önszántukból hagyták el a pályát, vagy eltiltották őket az újságíró foglalkozástól. A Sajtókamara etikai kódexe rögzítette, hogy a lapok nem közölhetnek olyan tartalmat, „ami arra irányul, hogy akár belföldön, akár külföldön gyengítse a Német Birodalmat, a német nép közösségi akaratát, Németország honvédelmét, kultúráját, gazdaságát vagy sértse mások vallási érzékenységét”. Mindeközben Goebbels jobbkeze, Max Amann nagytőkés, a sajtópiac átszabásával volt elfoglalva; egymás után vásárolta fel a korábban sikeres ellenzéki és független lapokat, azokat pedig, amelyeket nem sikerült megvenni, tönkretették vagy betiltották, a nemzetiszocialista orgánumokhoz pedig számolatlanul dőltek a kormány fizetett hirdetései.

A sajtókamara és a kötelező kamarai tagság azonban nemcsak a Harmadik Birodalom, hanem az összes XX. századi diktatúra bevált eszköze volt a sajtószabadság felszámolására, a média központi irányítás alá vonására, az újságírók gúzsba kötésére.

Az olasz fasizmus egész rendszere a szakmai korporációk létrehozásán és működtetésén alapult. Az olasz kormány – a Harmadik Birodalmat megelőzve – már 1929-ben bevezette a kamarai rendszert, amelynek lényege az volt, hogy az „osztályellentétek felszámolása” érdekében az állam hozta létre a felülről irányított munkaadói és szakmai szervezeteket, és csak ezeket ismerték el az egyes szakmák, hivatások képviselőinek. A különböző szakmákat 22 kamarába szervezték, amelyek működését a Korporációk Minisztériuma irányította és ellenőrizte. Betiltották az autonóm munkavállalói érdekérvényesítés minden formáját, az alternatív szakmai és érdekvédelmi szervezetek működését, a sztrájkokat és más tiltakozó akciókat, a munkáltatóktól pedig elvették a legfontosabb munkaadói jogok gyakorlását. A kamarák az állam és a fasiszta párt közvetlen ellenőrzése alatt tevékenykedtek.

Magyarországon 1936-ban Gömbös Gyula nagyszabású sajtópolitikai tervezetében vetődött fel először a sajtókamara létrehozásának ötlete, az erről rendelkező törvénytervezetet azonban már nem sikerült miniszterelnöksége idején tető alá hoznia. Ám ami nem sikerült Gömbösnek két évvel korábban, azt 1938-ban megvalósította az Imrédy-kormány, amikor az országgyűlés elfogadta az első zsidótörvényt, amely a „társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosítását” tekintette feladatának. Ennek egyik eszköze volt a különböző értelmiségi szakmák képviselőinek felülről irányított és ellenőrzött szakmai kamarákba kényszerítése. A sajtókamara feladata az újságírás és lapkiadás területén „a nemzeti szellem és a keresztény erkölcs követelményeinek érvényre juttatása és biztosítása, a kamara kötelékébe tartozók testületi és szociális érdekeinek képviselete, hivatásuk erkölcsi színvonalának és tekintélyének megóvása”. Mindazoknak, akik az újságírás vagy a lapkiadás területén dolgoztak, kötelezően be kellett lépniük a kamarába, ahol azonban – mint a szellemi élet minden más területén – a zsidó származásúak aránya nem haladhatta meg a húsz százalékot, amit egy évvel később hat százalékra csökkentettek. A kamarába való felvételhez nemcsak a kérelmet benyújtó újságíró, hanem házastársa, mindkét szülője és négy nagyszülője keresztlevelét is mellékelni kellett. Aki ezek közül csak eggyel is nem rendelkezett, vagyis bármelyik felmenője zsidó származású volt, az a faji törvények szerint zsidónak számított. A sajtókamara felállításával egy időben pedig a Belügyminisztérium felülvizsgálta a lapengedélyeket, ami megtizedelte a kormánytól független orgánumok számát...

ITT OLVASHATÓ