NINCS REMÉNY! - VÁZLAT A MAGYAR NEMZETI GYŰLÖLETKÖZÖSSÉG ELMÚLT SZÁZ ÉVÉRŐL

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: HADAS MIKLÓS
2018.02.09.

A XX. században három rendszerváltás volt Magyarországon: az első és a második világháborút követően, valamint a kommunista világrendszer összeomlása után. Száz év távlatából a közöttük fönnálló párhuzamok jól láthatók. Kezdjük azzal, hogy az ország mindhárom esetben egy bukott világrendszer tagjaként, a korábbi ellenségek előtt kapitulálva, azok akaratának és föltételeinek engedelmeskedve kényszerül újrakezdeni az életet – mégpedig rendkívüli veszteségeket és áldozatokat követően. A kapitulációk következtében megszakad az a folyamatosság, amely az előző korszakokban elkezdődött. Így strukturálisan meghatározott, hogy előbb-utóbb politikai és irányítási tapasztalattal nem rendelkező, parvenu elitekragadják magukhoz a hatalmat, olykor kifejezetten a csőcselékre támaszkodva. Egyik esetben sincs szerves tömegbázissal rendelkező, belülről kezdeményezett forradalom.

A Horthy-rendszer konszolidáció­ját követően egy ideig a tradicionális magyar nemzeti arisztokrácia képviselői foglalják el a domináns politikai pozíciókat (gondoljunk csak Teleki Pálra vagy Bethlen Istvánra!). Ugyanakkor szimptomatikus, hogy a harmincas évektől az arisztokraták (akik között jelentős az angolbarátok aránya) már többnyire a korlátozott hatalmi jogosítványokkal bíró felsőházba szorulnak vissza, és onnan próbálják bátortalanul opponálni a szélsőjobb akcióit. Gömbös egy jórészt német fölmenőkkel rendelkező, Tolna megyei evangélikus tanító fia, Szálasi pedig egy örmény–szlovák–ruszin hátterű szegény kassai tisztviselőcsalád gyermeke. Az ötvenes évek káderpolitikájának jellemzője, hogy a korábbi elitek tagjait ellehetetlenítik (legyen szó arisztokratákról, zsidó polgárokról vagy kuláknak minősített gazdákról), és iskolázatlan munkás- és népi káderekkel töltik föl a monolitikus rendszer hatalmi pozícióit. A két háború közötti és az 1990 utáni periódus közös abban, hogy a kezdeti nemzeti-konzervatív politikai osztályok által irányított rendszer fokozatosan tolódik el jobboldali nacionalista-populista irányba – a Teleki-kormánytól a Szálasi-kormány, illetve az Antall-kormánytól az Orbán-kormány felé; a középső periódusban ez fordítva történik: a rendszer a kezdeti szélsőségesen baloldali Rákosi-diktatúrából egy konszolidáltabb állapot felé mozdul el.

A kommunizmus összeomlását követően az Antall-kormánnyal a kommunizmus évtizedeiben „alámerült”, két rendszerrel korábbi keresztény, konzervatív, européer uralkodó osztály középjobb képviselői kerülnek hatalomra (akik korábban túlnyomórészt a nyilasok angolbarát irányultságú ellenzékét képezték), és a kommunista reformelittel és az urbánus értelmiséggel konfrontálódnak az uralmi pozíciókért. Mindazonáltal a kilencvenes évek magyar politikai elitjének meghatározó csoportjaiban közös az, hogy autentikus és szerves társadalmi beágyazottsággal rendelkeznek: egyrészt a tradicionális keresztény-nemzeti közép- és alsó középosztályokat (MDF), másrészt a Kádár-rendszer munkás- és kispolgári létbe fölemelkedett tömegeit (MSZP), harmadrészt pedig a nyugati orientáltságú, főleg budapesti, polgári értelmiséget (SZDSZ) képviselik. Antall József, Horn Gyula és Pető Iván eme beágyazottságok s beállítódások autentikus megtestesítője.

E pártokkal szemben a Fidesz hangadó fiataljai túlnyomórészt a kádári kistelepülések, kisvárosok, kisegzisztenciák, kispolgárok, kiskertek és szocialista kisvállalkozások szürke világának és szürke gazdaságának önálló történeti kultúrát nélkülöző, átmeneti miliőjéből érkeznek. Se nem polgárok, se nem parasztok, se nem munkások; nem is városiak, nem is falusiak, és a vallásosság szele sem igen érintette meg őket. A seholból jönnek. Ezek a „Sturm und Drang”-lendületű, ambiciózus politikusok fiatal korukban képesek progresszív, érték­elkötelezett és radikális utópiákat megfogalmazni. A hatalom mámora azonban megbabonázza őket: beágyazott kulturális és diszpozicionális mintázatok híján nem állnak rendelkezésükre belső morális fékek, kényszerek és ellensúlyok, amelyek alapján a külső intézményi fékeket, kényszereket és ellensúlyokat is kiépíthetnék. Ez az új elit nem rendelkezik sem az arisztokrácia becsületkánonjával, sem a polgári középosztály erénykánonjával, sem az alsó osztályok nélkülözésen edződött, fegyelmezett munkakánonjával. A két háború közötti arisztokrata elit becsületkánonja alapján a hazugság megengedhetetlen, és az árulás morális dilemmája szélsőséges esetben öngyilkossággal oldható föl – gondoljunk csak Teleki Pálra! Ezzel szemben a Fidesz-vezetőknek nincsenek erkölcsi skrupulusaik; politikájuk cinikus hatalomtechnológiai, retorikai és politikaimarketing-ismereteken alapul. A lelkiismeret számukra a gyengeség indikátora. Eme arrogánsan parvenu és amorális hatalmi szellem nevében mondhatja azt a magyar miniszterelnök a menekültváltságot illetően, hogy amikor „az emberek biztonságáról” van szó, akkor a „humanitárius blablát figyelmen kívül hagyhatjuk”.

Mindhárom esetben – kísértetiesen újratermelve az évszázados mintákat – egy „barokkosan” körülményes, autoriter hajlandóságú állami apparátus épül ki, mégpedig a mindenkori domináns párt(ok) fennhatósága alá rendelve. A hatalmi elitek – a korábbi korszakok reformuralkodóihoz hasonlóan – fölülről kívánják átalakítani a társadalmat, és a kulcspozíciókat nem a szakértői tudás, hanem a mindenkori hatalmi elit iránti hűség alapján osztják el. Irracionálisan földuzzasztott, neokorporatív állami elitek jönnek létre, ahol az urambátyám protekcionizmus túlburjánzó, túlbürokratizált hivatali apparátusokkal párosul. A „packázó” állam autoritásként viszonyul a néphez: a bizalmatlan hivatal büntet, utasít, kötelez, fölszólít, és tetszése szerint változtatja a jogszabályokat. Nagy az esélye, hogy a települések élén hatalmukkal visszaélő jegyzők, tanácselnökök és polgármesterek pöffeszkednek; hogy a csendőr tegezi a napszámost, a rendőr a fiatalokat tetszése szerint igazoltatja, a polgármester pedig megvonja a közmunka lehetőségét a helyi renitensektől...

ITT OLVASHATÓ