Szerző: Határátkelő
2018.02.03.
„Nem voltam elég gyors. Ez volt az első olyan telefon, amely után 12 év külföldi életet követően kivándorlónak éreztem magam” - kezdi történetét az ír Robert, aki már úton volt hazafelé édesapja halálos ágyához… de nem ért oda.
„Az utolsó héten minden egyes alkalommal, amikor megszólalt a telefonom, vagy üzenetem érkezett, meg kellett acéloznom magam, mielőtt felvettem vagy megnéztem volna; talán éppen ez a hívás lesz AZ.
Édesapám már hosszú ideje betegeskedett, de az elmúlt napokban már nem sikerült úgy összeszednie magát a kórházban, mint azt reméltük. Az édesapám haldoklik, a neki jósolt 6-12 hónap már elrepült és csak órákban mérik a neki hátralévő időt, maximum 48, de inkább csak 24 maradt.
A WH Smith előtt állok, amikor a testvérem telefonál. Felveszem, de mielőtt bármit mondan, már tudom. Tudom, hogy elkéstem. Az elmúlt órák eszeveszett rohanása, az összes feszültség furcsa módon eltűnik: a hazatérés sürgető érzése elszáll.
Elment. Én pedig nem értem oda. Az értesítésben nem az szerepel majd, hogy „szerető családja körében”. Nem voltam elég gyors. És még ha oda is értem volna a halála előtti pillanatokban, már az is késő lett volna. Aki ő volt, az már rég elment” - írja Robert.
„Furcsa, de ez az a pillanat, amikor 12 külföldön töltött évet követően először igazán és mélyen kivándorlónak érzem magam. Még a hat, Írországtól több ezer kilométerre és több időzónára Kanadában töltött év alatt sem éreztem magam annyira távolinak, mint ebben a pillanatban a glasgowi repülőtéren” - teszi hozzá...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.