Szerző: ANTAL ATTILA
2018.02.10.
Az Orbán-kormányok rendszeresen élnek az Agamben által leírt kivételes állapot eszközrendszerével és kormányzástechnikájával, ugyanakkor ez igen jelentős veszélyeket hordoz. Bemutatom azokat a legfontosabb csomópontokat, amelyekben leginkább tetten érhető a rendkívüliség; ezek pedig a múlthoz, a joghoz és a politikai ellenfelekhez való viszony.
Az első ilyen a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható, azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.
Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják („rule by law”). Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében, elfogadási eljárásában, abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény.
Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmiféle olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata, az ügyészség politikai kézi-vezérlésre kapcsolása. Talán a legextrémebb eset az alkotmányvédelem lerombolása. A jog tehát az Orbán-rendszer számára korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.
A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává való torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozott civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történik Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be.
Ezek a csomópontok egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 óta tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is.
Az állandósulás veszélye
A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén és közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.
A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsítja és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalom létbiztonságát, hanem a kormányzat politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.
* * *
Mindezek alapján talán joggal merülhet fel bennünk, hogy mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?
Az első ilyen a szelektív történelemszemlélet, amellyel tulajdonképpen a Fidesz-kormányzatok felparcellázzák a múltat és a számukra kedvező történelmi periódusokat magukba olvasztják (lásd az Alaptörvény emlékezetpolitikai passzusait) és ami ideológiai és/vagy aktuálpolitikai szempontból ellenségképek gyártására felhasználható, azt egyszerűen kilökik a nemzet történelméből. Ebből pedig egyenesen jelen korszakunk kivételességét, a történelmi sérelem feloldásának reális lehetőségét vezetik le.
Az Orbán-rendszer egyértelmű fordulatot hozott a jogról való gondolkodásban: a joguralom helyett a politika tiszta uralma érvényesül. Ez nem pusztán azt jelenti, hogy a jogszabály-szerkesztés követelményeit nem tartja be a politika vagy éppen ignorálják a jogi szakértelmet, hanem egyenesen azt, hogy a jogi alrendszert a politikai követelményei szerint működtetik, veszik igénybe foglalják el, uralják („rule by law”). Ez megmutatkozott a rendszert közjogilag megalapozó Alaptörvény pártszövetségégi jellegében, elfogadási eljárásában, abban, hogy a korábbi Alkotmányt semmisnek mondja ki az Alaptörvény.
Ebből a közjogi „kivételességből” vezethető le a bírói rendszer feletti uralkodási szándék: az a politikai frázis, hogy a bírák „kommunisták”, azt jelenti, hogy a kormánypártok nem tűrnek meg semmiféle olyan szakmai-morális logikát, amely felülírhatja a politikai döntés elsődlegességnek rendszerfenntartó aranyszabályát. Ebbe belefér a bírósági ügyek manipulálása és a politikai szempontból kedvezőtlen döntések nyílt bírálata, az ügyészség politikai kézi-vezérlésre kapcsolása. Talán a legextrémebb eset az alkotmányvédelem lerombolása. A jog tehát az Orbán-rendszer számára korántsem „úri huncutság” vagy éppen bürokratikus feleslegesség, hanem politikailag legyőzendő ellenség.
A rendkívüli állapot harmadik – ugyanakkor az eddigieket is meghatározó területe – az ellenségképekben való gondolkodás patológiává való torzultsága. A kormányzat az ellenségképek (a kommunisták és utódjaik, a globális kapitalizmus pénzügyi intézményrendszere, az Európai Unió, a menekültek, a külföldről finanszírozott civil szervezetek, Soros György és nemzetközi intézményrendszere) folyamatos kiépítésével, társadalmi stigmatizációval és bűnbakképzéssel (a hajléktalanok, a társadalmi teljesítményt lerontó és önhibájuk miatt ellehetetlenült szegények), állandó identitáspolitikai küzdelmek előállításával próbálta, próbálja meg szinten tartani saját szavazótáborát és ezzel párhuzamosan politikai és társadalmi karanténban tartani politikai ellenfeleit. Ezen stratégiák kivitelezése nem csak és elsősorban pártpolitikai eszközökkel történik Magyarországon, hanem az egész kormányzati apparátus és a magyar közigazgatás jó része lényegében a kormányzati propaganda szolgálatába állt be.
Ezek a csomópontok egymást erősítik és együtt jelentik a kivételes állapotot komplexumát. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy az Alaptörvénybe beépített új rendkívüli jogrend-típus, a terrorveszélyhelyzet anélkül „lépett hatályba”, hogy a törvényhozás arról szavazott volna, hiszen a 2015 óta tartó permanens menekültellenes gyűlöletkampány a maga természetességével olvasztotta be előbb a civileket, majd pedig a CEU-ellenes kampánnyal egyesülve Soros Györgyöt is.
Az állandósulás veszélye
A permanens rendkívüli állapot egyik kockázata az, hogy az állam folyamatos készenléti állapotban tartásával lényegében elveszítjük annak a lehetőségét, hogy azokról a fontos kérdésekről vitatkozzunk, hogy a terrorizmus és egyéb veszélyek állandó jelenléte miatt hogyan kell átalakítani életünket, és hogy hogyan kell átértékelni a modern állam működését. Az, hogy agambeni terminológiában – az aktuális politikai szándékok szerint – mindannyian potenciális terroristává válhatunk a kormányzat kénye-kedve szerint, lényegében a bizonytalanság és a félelem olyan légkörét eredményezte, amely mára szinte végérvényesen rátelepedett közviszonyainkra, s gondolkodás nélkül feláldozunk egyre többet és többet önnön szabadságunkból a biztonsági paradigma mentén és közben nem vesszük észre, hogy igen sokszor az az állam jelenti a biztonságunk legnagyobb akadályát, amely a biztonság ígéretével kampányol.
A kormányzatok által alkalmazott permanens kivételes állapot lényegében a társadalom és az individuumok demokratikus immunrendszerét károsítja és csírájában fojt el minden társadalmi önvédelmi mechanizmust, s ezt a kormányzatok maximálisan ki is használják: a biztonság ígérete olyan politikai hívószóvá vált, amelynek égisze alatt olyan szabadságkorlátozó mechanizmusokat is be lehet vezetni, amely nem a társadalom létbiztonságát, hanem a kormányzat politikai biztonságát szolgálja. Ezért lenne fontos egy olyan társadalmi diskurzus, amelynek során élesen el lehet választani azt, hogy mi szükséges a társadalmi biztonsághoz és melyik az az intézkedés, amely csak látszólag szolgálja ezt a biztonságot, s valójában már a kormányzati önkény eszköze.
* * *
Mindezek alapján talán joggal merülhet fel bennünk, hogy mi van, ha a 21. század hibrid/félautoriter berendezkedéseinek formájában tér vissza valami abból a szörnyűségből, amelyet a 20. század totalitárius rendszerei sajátosságának tulajdonítottunk? Vajon legitimálja-e a kizsákmányolást, a jogtalanságot, a hatalommal való visszaélést, ha azokat a kivételes állapotokat előállító nem-demokráciák és nem-diktatúrák követik el?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.