KITŐL TETSZIK VÁRNI A CSODÁT?

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ BLOG
Szerző: Swan Edgar
2018.02.05.

Sokakhoz eljutott a pécsi Dóri Ház nehéz helyzetének híre. Sokan felháborodtak, sokan segíteni akartak – és segítettek is – sokan hiányolják a kormány szerepvállalását. A gyermekhospice házat működtető alapítvány vezetője ezt másként gondolja.

Az alapítvány vezetőjének bizonyára igaza van. A magam részéről tiszteletben tartom a kérését, ez lesz az utolsó alkalom, hogy szót ejtek az alapítványról. Most is csak azért, hogy elmondjam a fenntartásaimat.

Lehetséges, hogy Angliában és Németországban számos ilyen intézményt tart fenn a társadalom és a sikeres vállalkozások és valóban jól van az így. Csakhogy ez itt Magyarország. Nem Anglia és nem Németország, de még csak nem is Ausztria.

Ha sikeres vállalkozásokról beszélünk, akkor máris politizálunk. Mert akkor Orbán Viktor rokonságáról, szomszédjáról, volt kollégiumi barátairól beszélünk. Akkor a Matolcsy családról beszélünk, Andy Vajnáról, Garancsi Istvánról, Simicska Lajosról, a Kósa, Lázár, Rogán családról beszélünk. Az ő rokonaikról, szomszédaikról beszélünk.

A megbízáshoz csak az alvállalkozó alvállalkozójaként odaférő magyar vállalkozótól nem igazán lehet elvárni az ilyesfajta felelősségvállalást, mert ő az, akit sok esetben késve, részben, vagy egyáltalán nem fizet ki a fővállalkozó. Ő az, aki a tényleges munkát végzi, mégis csak annyi bevételt tud termelni, ami a túléléshez elég talán, de sokszor ahhoz sem. Ő az a vállalkozó, aki nem kap adókedvezményt, nem köt vele senki stratégiai megállapodást, nem kap támogatást. Neki senki nem fizeti ki előre az alkalmazottak bérét 5-12 évre az adófizetők pénzéből. Ő az, akit rommá adóztatnak, akit egy pillanat alatt eltaposnak, ha valamelyik NER lovag útjába kerül.

A társadalom, azon belül a középréteg lenne az, amelyik elég erős és elég érzékeny ahhoz, hogy az ilyesfajta társadalmi szerepvállalásra alkalmas legyen. Magyarországon gyakorlatilag nincs középréteg. Néhány elképesztően gazdag család van, kicsivel több jó körülmények között élő, sikeres ember. Aztán már csak a nyomor különféle fokai léteznek.

Kitől tetszik elvárni azt a fajta szociális érzékenységet, ami megmozdítja a társadalmat és fenntartja a társadalom számára fontos intézményeket? A havi 130 ezerért gürcölő mentős, a közmunkás, a minimálbéres, a kisnyugdíjas, a rokkantnyugdíjas, a sárgacsekkekkel sakkozó, a csak egy szobát fűtő, a gyereke továbbtanulása érdekében mindenről lemondó, a két-három munkahelyen robotoló társadalom már réges-régen erején felül teljesít.

Olyan emberek tartják fenn az szociális hálónak a látszatát, akik maguk is segítségre szorulnának Angliában is, Németországban is. Magyarországon teljesen természetes, hogy az a középkorú, aki a szüleit és a gyerekeit is támogatni kénytelen, aki egy éven át spórol arra, hogy egy hosszúhétvégét eltölthessen valahol és nyaralásnak nevezhesse, aki fizeti a lakástörlesztőt, a fizetése felét adók és járulékok formájában befizeti az államkasszába, még a nagyon kevésből, a semennyiből támogatja a segélyszervezeteket, odaad a két pár ócska cipőjéből egyet, hogy másnak is legyen, aki a megadóztatott jövedelme maradékából karácsonykor megtölti a szegényeknek szánt bevásárlókocsikat – természetesen ezzel is az államkasszát gyarapítva – önkéntesként beáll ételt osztani, ruhát gyűjteni, ő az, aki fenntartja az állatmenhelyeket, aki adakozik, amikor a kórház számára gyűjtés indul és aki megveszi a táblát az iskolába, vagy kifesti az osztálytermet társadalmi munkában.

Magyarországon a kisnyugdíjasok adnak abból, amiből megélni sem lehet, irodai dolgozók önkénteskednek és gyűjtenek, miközben három évig kuporgatják a pénzt egy fogpótlásra. Az állam pedig kivonul mindenhonnan. Az iskolákat és idősotthonokat átadja az egyháznak, a rászorulók, betegek, öregek problémája nem érdekli.

Kitől tetszik várni a felelős gondolkodást, a szolidaritást? Attól, aki eddig is erőn felül segített, vagy attól, aki eddig sem segített és nem is fog, mert elhiszi a propagandát, hogy remekül élünk, a kormány mindenkiről gondoskodik, senkit nem hagy az út szélén? Aki elhiszi, hogy csak a lusták és alkoholisták élnek rossz körülmények között, mindenki más mindjárt utoléri Ausztriát?

Kitől tetszik várni azt, hogy miután minden önállóságát felszámolták, az önkormányzatiságot kiüresítették, miután már arról sem maga dönthet, hogy hány éves korban adja be a gyerekét az óvodába, hogy akarja-e, hogy a gyereke hittant tanuljon, sőt, sok esetben arról sem dönthet, hogy akarja-e a gyerekét egyházi iskolába adni, mert más nincs, akinek azt verik a fejébe évek óta, hogy nincs köze hozzá, hogy a kormány kivel és mire szerződik, nincs köze hozzá, hogy mire költik a pénzét, nincs köze hozzá, hogy miből gazdagodnak a politikusok, sőt, lényegében semmihez a világon nincs köze, majd pont úgy érzi, hogy az adója egy százalékához van köze és arról rendelkezni is fog? Nem fog.

A legtöbb, amit ez a megnyomorított, kifosztott, lepusztított társadalom tenni tud, vagy tudott volna, az az, hogy a közfelháborodás rákényszeríthette volna a kormányt egy megfelelő támogatás megállapítására. Ami szintén a mi zsebünkből megy, de legalább kivételesen jó célra.

Ehhez képest el lehet várni persze egy olyan társadalmi szerepvállalást, amilyen Angliában, vagy Németországban van. De akkor tessék megvárni, ameddig itt olyan társadalom lesz, amilyen ott van.

ITT OLVASHATÓ