Szerző: TÖRÖK GÁBOR
2018.02.18.
Számtalan választás kapcsán láttuk már, Magyarországon és máshol is, hogy az utolsó hetekben még komoly mozgások, változások történhetnek a választói preferenciákban. Ugyanakkor a kampány soha nem nulláról indul, és néha bizony olyan meghatározóak az előzmények, az alapok, vagy ahogy a kampányirodalom nevezi, a fundamentumok, hogy a végén már csak a lényeget nem érintő elmozdulásokra marad lehetőség. 2010-ben például ez volt a helyzet: annyira elgyengült a baloldal és annyira nagy volt a Fidesz fölénye, hogy a végén legfeljebb a Fidesz kétharmada és az LMP bejutása volt kérdéses, minden más eldőlt már korábban. 2014-ben némileg más volt a helyzet: a kampány indulásakor még nem volt ennyire egyértelmű, hogy az ellenzéki összefogásnak esélye sem lesz a Fidesz közelébe kerülni, ekkor alapvetően az utolsó két-három hónapban történtek (például a Simon-ügy) és nem történtek (például az elhibázott, rosszul kivitelezett kampány) miatt esett vissza jelentősen a baloldali közös lista támogatottsága.
Hogy 2018-ban, a kampány hivatalosan indulásakor mi a helyzet, azt a következőkben több területet érintve fogom megvizsgálni. Szó lesz a politikai erőtérről, a stratégiákról, a pártok támogatottságáról, az erőforrásokról, a témákról és a politikai dinamikáról. Miután a helyzet nagyon hasonlít a 2014-eshez, a különbségek könnyebb észlelése érdekében az akkori megállapításokkal vetem össze a mai állapotokat.
Az a konstrukció, amelyet Orbán Viktor 2009-ben megálmodott és amelynek a centrális politikai erőtér nevet adta, a Fidesz politikai sikereinek és tartós kormányzásának alapja lett. A kormányzó párt célja az elmúlt nyolc évben egyértelműen az volt, hogy bizonyítsa a választóknak: rajta kívül nincs kormányzásra képes politikai erő, a széttagolt ellenzék legfeljebb valamilyen horrorkoalíciót tudna létrehozni, de valószínűbb, hogy még erre sem lenne képes. A Fidesz számára 2010-ben ideálisan alakult a pártrendszer: a tőle jobbra álló Jobbik és a baloldali ellenzék a dolgok logikája alapján együttműködésre képtelen volt, és egymást jobban gyűlölte, mint a kormánypártot. Az erre a helyzetre kitalált új választási rendszer és az ellenzék együttműködésre képtelensége garantálta, hogy a Fidesz relatív többséggel is a kétharmados parlamenti többség közelében maradhasson. 2014-ben a Fidesz 2 millió 265 ezer listás szavazatot kapott, az MSZP-Együtt-DK-PM-MLP közös lista 1 millió 291 ezer, a Jobbik 1 millió 20 ezer, az LMP pedig 269 ezer voksával szemben. Látható, hogy az ellenzéki szavazók enyhe többségben voltak, ez azonban ebben a formában semmit sem ért számukra: a kormánypárt az egyéni kerületekben, ahol a választás valójában eldől, tarolni tudott, és a 106 mandátumból 96-ot elvitt. Tudom, hogy sokan ismerik ezeket a számokat, de nem árt mindig elmondani: 45 százalékos országos támogatottsággal a Fidesz az egyéni kerületek több mint 90 százalékában mandátumot tudott szerezni. A centrális erőtér – amely a politikai hétköznapokban is sok sikert hozott a kormánypártnak – a választáson tökéletesen működött. Pontosan úgy, ahogy kitalálták, megtervezték.
Legkésőbb tehát 2014-ben nyilvánvalóvá vált, hogy amíg a centrális erőtér ebben a formájában fennáll, a Fidesz leválthatatlan marad. Ez a konstrukció három esetben bukhat meg: (1) ha a Fidesz támogatottsága valamilyen okból összeomlik, (2) ha az ellenzékből kiemelkedik egy politikai szereplő, aki magához tudja vonzani a kormányváltó szavazatok elsöprő többségét, (3) ha az ellenzék képes kialakítani egy hatékony, szavazói szinten is működőképes együttműködést az egyéni választókerületekben. Érdemes mindhárom lehetőséget részletesen megvizsgálni:...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.