SAJÁT SZOBA: ÉDES ANNA

KÖNYVESBLOG
Szerző: konyvesblog
2018.01.20.

Új sorozatot indítunk a Könyvesen, amelynek minden részében egy-egy klasszikus magyar vagy világirodalmi alkotás néma, mellőzött, semmibe vett vagy fókuszon kívül hagyott női szereplője szólal meg. A novellák, monológok szerzője ebben az esetben nem fontos, bár ismerős lehet a magyar irodalomból. Bárki is írja ezeket az átdolgozásokat, arra tesz kísérletet, hogy a kanonizáció miatt általában férfiaktól ismert nőképet, női perspektívát valamiképpen árnyalja. Eljátszik a gondolattal, hogy mi lett volna, ha ezek a nők hangot kapnak, és rávilágít, hogy egy történetnek hányféle nézőpontja és igazsága lehet. A sorozat első részében Kosztolányi Dezső Édes Annája szólal meg.

Isten engem úgy segéljen

Ficsorral az ajtóban álltunk. Fél óra is eltelhetett. Be nem állt a szája, a nagyságos asszonyt dicsérte a mennyekig. Attila utca 238. Nem tudom, mi tartott eddig. Nagy nehezen beeresztett. Az ajtóban kellett volna visszafordulnom, még mielőtt átlépem a küszöböt. Menekülni ettől a fojtogató bűztől. Istennek legyen hála, ilyet korábban én még sose éreztem. Kérdezősködött unos-untalan. Se kedvem, se erőm nem volt válaszolni. Ha kinyitom a számat, bármelyik pillanatban elhányhatom magam. Meg ugyan mit mondhattam volna. Hogy nevem Anna, Édes Anna. A szemem kék. Hajam, szemöldököm szőke. Fogaim épek. Szakállam nincs. Ez benne van a cselédkönyvben is. Ha nem ez lenne a nevem, és barna lenne a hajam meg a szemem és a szemöldököm, esetleg szakáll éktelenkedne az államon, és rothadásnak indulnának a fogaim is, pontosan ugyanúgy sepernék és boxolnám a cipőket, mint így. Bár ezzel szóval is baj lehet. Azon, hogy boxos, boxosanna, nevetett a béres uraság is. Talán nem jól mondom ki mégsem. Talán félrehallottam. Aztán elkezdődik a szokásos miért, miért nem beszél, fiam. Fiam. Fiam. Fiam. Fiam. Hogy az anyátok úristenit.

A nagybátyám mellől nem mozdulhatok. Ő is, a nagyságos asszony is kedves ember. Bár a Vizyné jól láthatóan másra számított, nem rám. Hogy van-e kedvem a helyhez, ezt kérdezi. Inkább halok meg, minthogy ezen a helyen éljek. Vállat vonok, hátha kedvét szegi az esetlenség, de csak felháborodik. − Ha nincs kedve, fiam… − Fiam, fiam, megint. – Van neki – mondja Ficsor, hogy ne lenne. – Van – nyögöm ki, nem tudom, hogy miért. − Ketten vagyunk a férjemmel, gyerek nincs. Észre se veszi, de közben a falon lévő fotográfiára néz. Gyerek van, halott. Most hallom meg a nagyságos asszonyt először igazán. Hogy mit beszél. Most látom meg, ki ő. Egy ismeretlen madár, felborzolt, színes tollakkal. Mindenében jéghideg. Megpillantom a tükörben a színes képek sorát. Káprázik tőlük a szemem. Körbevezet, bedug a lukba, amit szobának nevezni még maga sem mer. Kenyérrel kínál, se abba, se a sajtba nem tudok beleharapni. Mindennek ugyanolyan szaga és íze van...

ITT OLVASHATÓ