REKTOROK ÉS VÁLASZTÁSOK

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: KENESEI ISTVÁN
2018.01.26.

2018 választási év lesz, ezért a kormány már előre készül, hogy ne legyenek zavaró tényezők. Ugyan egy egyetemi rektorválasztás aligha befolyásolja a parlamenti eredményeket, tavaly nyáron mégis úgy határoztak, hogy a 2018 júniusában lejáró rektori mandátumok sorsát már az előző év végére el kell dönteni. Karácsony előtt tehát minden kiadó rektori székről lezajlottak a szavazások a szenátusokban. Sőt volt olyan intézmény, amely vezetőjének a köztársasági elnök már át is adta a kinevezési okmányt. Talán nem véletlen, hogy a csak „díszdoktorként” (de nem valós tudományos teljesítménye alapján) professzorrá lett Mocsai Lajos is az elsők között volt.

Legutóbbi ÉS-cikkemben (Tudomány, egyetem, 2017/50., dec. 15.) azonban tévedtem: tavaly ősszel nem Szeged szolgáltatta az egyetlen példát a többes jelölésre, jóllehet korábban számos más nagy egyetemen (Corvinus, Debrecen, ELTE) valóban nem volt kihívója a régi vagy éppen új pályázónak. A több jelöltből rektort választó egyetemek között ott találhattuk most Pécset, a BME-t és a Semmelweiset is. Volt, ahol lényegében vita nélkül lezajlott a szavazás, és a győztes már az első körben nagy többséget szerzett, máshol visszalépések és váratlan végeredmények színesítették a képet. És volt, ahol nemcsak a választás eseményét, de az eredményét sem hozták nyilvánosságra, a hírek szerint azért, mert a különbség túl csekély lett.

A váratlan eredmények pedig annak tudhatók be, hogy az idei rektorjelölésekbe egy, ha nem is meglepő, de azért furcsa közjáték szólt bele. Emlékeztetem az olvasót, hogy 2013‑ig a rektorválasztás joga az egyetemek szenátusát illette meg, de akkor egy törvénymódosítással lehetővé tették, hogy a miniszter ne a legtöbb szavazatot elérő pályázót terjessze fel az államelnöknek kinevezésre, amit az évben három esetben a tárca vezetője meg is valósított. A jelentős felháborodás hatására a törvénymódosítást egy évvel később visszavonták, ugyanakkor bevezették a kancellári rendszert; ezzel kétfejűvé tették az intézmények vezetését, aminek a hátrányait már több ízben kifejtettem az ÉS lapjain.

De hiába adták vissza a rektorválasztás jogát az egyetemeknek, ha a kormány magukat illetékesnek tartó körei továbbra is a saját jelöltjeiket szeretnék látni a legmagasabb pozícióban. Ezt pedig úgy érik el, hogy a megfelelő időben „megsúgják” mindazoknak, akiknek van fülük a hallásra, hogy ki az illető. És innen kezdve a helyzet feszültté és egyben érdekessé válik. Mert ha vannak olyan professzorok, akiket az egyetemen belül támogatnának, de a személyük nem azonos a „felülről kijelölttel”, akkor komoly konfliktusba futhatnak, hiszen kétséges, nem ártanak-e nemcsak maguknak, de az intézményüknek is azzal, ha mégis pályáznak – és esetleg nyernek.

Azt is megírtam ugyanis e hasábokon, hogy az egyetemek költségvetésének életben tartását szolgáló és különféle pályázatok révén hozzájuk rendelt EU-források nem valamilyen normatív, valódi pályázati rendszeren keresztül érkeznek, hanem egyes döntéshozók preferenciái alapján. Tudvalévő, hogy az államtitkár által a kancellároknak tulajdonított adósságleépítés végső soron ezeknek a pluszpénzeknek köszönhető.

Ha pedig egy rektor nem „a mi emberünk”, akkor egyáltalán nem biztos, hogy az egyeteme (vagy akár a saját intézete) ezt nem érzi meg a következő pályázati fordulóban. Ezért hát van, aki inkább nem is jelölteti magát, és ha mégis, a szenátus bölcsen nem a konfliktust keresi, hanem megszavazza azt a jelöltet, akitől joggal várhatja, hogy az intézmény gond nélkül éli túl az elkövetkező költségvetési éveket.

Ne áltassuk magunkat: bármely színű kormány volt is hatalomban a rendszerváltás óta, a rektorválasztások során többnyire abba az irányba húztak a szavazatok, ahonnan nagyobb kormányzati szimpátiát lehetett remélni. Mert ha nincsenek objektív szabályozók, az általam itt oly gyakran emlegetett normatívák, akkor a mindenkori kormányzati hatalmasoktól függ, ki mennyit kaphat a közös kosárból. Ám minden erkölcsi kifogásunkkal együtt akkor is egészen más dolog, ha saját akaratunkból, önként megyünk elébe az elvárásoknak, hajolunk vagy akár hódolunk meg, mint ha „leszólnak”, hogy kit kellene szabadon megválasztanunk. És bár a hatalom által favorizált rektorok akár remekül be is válhatnak, kinevezésük körülményei árnyékot vetnek rájuk és intézményükre.

A mostani választások során egyébként lett olyan győztes is, aki ellenszélben került az első helyre. Kíváncsian várjuk, a miniszter felterjeszti‑e a köztársasági elnöknek, és ha kinevezik, megkapja-e majd azokat a támogatásokat, amelyek a súlya és teljesítménye révén megilletnék intézményét. (Persze, ismerjük a közbeszerzési döntések részrehajlástól mentes eredményeit is, amelyek jobbára egyazon körnek kedveznek...)

Ez a helyzet egyébként egyre jobban emlékeztet a múlt rendszerben (vagy ma, a NER-korszakban már inkább így kellene mondani: a múlt rendszer előtti rendszerben?) szokásos eljárásra, amikor az MSZMP előzetes hozzájárulása volt szükséges az egyetlen rektorjelölt pályázásához. Mennyire jól idézi fel ama korszak hazug jelszavait az október végén ünnepélyes hangon számtalanszor leadott, úgynevezett társadalmi célú hirdetés kezdete: „Van, ami nem változik, mert sohasem változhat. Mi, magyarok a szabadság népe vagyunk...”

De mi lesz azután?

ITT OLVASHATÓ