Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2018.01.31.
Most ment el Laci barátom és mentorom a paraszti munkában, meg egyáltalán, minden kétkezi tevékenységben, akitől 3 éve, mióta falusi lettem, tanulok élni és látni a természetben, azt kérdezte, kire fogok szavazni. Azért kérdezte, mert tudja, hogy én sem tudom. Rá nem szavazhatok, pedig ő aztán gatyába rázná ezt a szerencsétlen országot, dehát ki kérdezi meg tőle, mit kellene tenni.
Úgyhogy most szünet. Mutatok egy igazi zsenit. Évtizedeken át úgy látszott, akármilyen nagy is a verseny a trombitások között, a legnagyobb mindig Miles Davis marad. Na jó, esetleg Dizzy Gillespie. Meg aztán még mondták a régiek, hogy King Oliver és Buddy Bolden... Aki kicsit is jártas a jazzben, az tudja, hogy zongorán, trombitán, alt és tenorszaxofonon mindig előkerül egy újabb legnagyobb, ezeken a hangszereken annyira sem lehet elsőt hirdetni, amennyire bármi másban (pedig bármi másban sem lehet, kivéve a bariton szaxofont, mert ott Gerry Mulligan tényleg fölötte áll mindenkinek).
Jó ideje (voltaképpen az első jelentkezése óta) figyelemmel kísérem Wynton Marsalis pályafutását, az első pillanattól fogva gyanús volt, hogy itt valaki olyan érkezett a jazz világába, amilyen még nem volt. Händelt játszott (a Kathleen Battle nevű világcsodát "kísérte"), van Haydn trombitaverseny felvétele - dehát ilyesmiből van több is, mondhatják és igaz is. André Previn hamarabb lett világhírű jazz-zongoristaként, mint mielőtt karmester lett, Benny Goodmannél tökéletesebben a mai napig nem játszotta el senki Mozart Klarinét-ötösét és Klarinét-versenyét, a magyar fővárosban is járt klasszikus koncertzongoristaként Keith Jarrett és Herbie Hancock, hogy csak néhányat említsek a jazzesek komolyzenei kirándulásai közül...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.