NINCS KÉT ORSZÁG! SZALAI JÚLIA KÖSZÖNTÉSE

MÉRCE
Szerző: MISETICS BÁLINT
2018.01.30.

„a falvakban »színmagyar« és »színcigány« iskolák néznek egymással farkasszemet, a tehetős nyugdíjasoknak telente egyiptomi luxusutat szerveznek az utazási irodák, miközben a legszegényebbek a fagyos utcán a szupermarketek előtt kukáznak – egy szélsőségesen hasadt világ előképei vesznek körül bennünket mindenütt. Jól látjuk ma már: mindezt nem írhatjuk az »átmenet« számlájára – a mi világunk ilyen.”[1]

Ma van Szalai Júlia 70. születésnapja. Az évforduló kiváló alkalmat ad arra, hogy mindazok figyelmébe ajánljuk az írásait, akik szeretnék jobban megérteni a magyarországi társadalom kettészakadását, és esetleg tenni is akarnak egy valóban – a szegénységben élőkkel és a cigány magyarokkal egyaránt – közös ország létrehozásáért. [2]

Szalai Júlia írásait olvasva megérthetjük, miként történhetett, hogy a rendszerváltás éveiben a társadalom jelentős részét sújtó elszegényedés mellett „észrevétlen maradt az »igazi« szegények évtizedes eredetű, soha fel nem számolt, a kérdéses években viszont leszakadássá mélyülő szegénysége”, és miként vezetett a társadalom végletes kettészakadásához a hazai településfejlődés szélsőséges egyenlőtlensége és a cigány magyarok – jelentős részben a rendszerváltás előtti kényszerasszimiliációs folyamatok zsákutcáiból következő – társadalmi kirekesztődése. [3]

Megismerhetjük a társadalompolitika rejtett társadalmi funkcióit, mögöttes társadalmi érdekviszonyait – és szimbolikus jelentőségét. Megérthetjük, hogy a jóléti újraelosztás nem csupán pénzt oszt, hanem „a különböző támogatási formák szimbolikus tartalma” révén legitim vagy megbélyegzett társadalmi pozíciókat – elismerést – is, és ily módon a társadalmi törésvonalak enyhítése helyett azok elmélyítésének és igazolásának is eszköze is lehet. [4]

Megtudhatjuk, hogy a szegénységben élők támogatásának az elaprózott, helyi önkormányzati szintű rendszere miért volt már a kezdetektől elhibázott [5], és hogy az elvben a szegénység enyhítésére szolgáló segélyezés miként szolgálja a szegénységben élők kiskorúsítását és intézményes elkülönítését, és egyúttal a legrosszabb munkák iránt mutatkozó kereslet szükség szerinti kielégítésének biztosítását [6]. Azt is megtudhatjuk, hogy a „munkához jutó legszegényebbek mindenki máson túltéve – az őket sújtó közvélekedésre pedig jócskán rácáfolva – látástól vakulásig dolgoznak”. Ha ugyanis „valami szerencse folytán legalább az informális gazdaságban nagy ritkán munkához jutnak, akkor nemcsak hogy élnek az alkalommal, de többet is dolgoznak mindenki másnál”. [7]

Bepillantást nyerhetünk azokba a folyamatokba, amelyek révén a roma diákok az iskolás éveik végére belsővé teszik, hogy „másságuk” a továbbtanulás és munkavállalás terén is másodrendű pozícióra kárhoztatja őket. [8]

Feltárulhat előttünk az iskolai elkülönítés abban rejlő társadalmi funkciója, hogy „a mélyszegénységben élő társadalmi csoportok és a »többi szegény« közötti választóvonalak kijelölésével és intézményesítésével széles alsó-középosztályi rétegek társadalmi pozícióvesztését kompenzálja, a margón kívülre sodródottak elkülönítése révén pedig kidomborítsa az utóbbi csoport relatív fölényét és – elszenvedett veszteségei ellenére töretlen – többségi beágyazódását.”[9]

Írásai a szegényellenes társadalompolitika 2010 előtti előképeire is emlékeztetnek. Például – közvetlen előzményként – a második Gyurcsány-kormány „Út a munkához” programjára, amit Szalai Júlia nem annak deklarált célja (a segélyezés helyett a „munkahelyteremtés” hangsúlyozása), hanem a szegénység etnicizálása és az etnicizált szegénység intézményesítése szempontjából tartott határkőnek. Ő ehelyett egy „az állampolgároknak a megélhetés minimális szintjéhez fűződő szociális alapjogain” nyugvó támogatási program (lényegében egy garantált minimumjövedelem rendszer bevezetése) mellett érvelt. [10] ...

ITT OLVASHATÓ