Szerző: Határátkelő / Olli
2018.01.09.
„Határátkelő lettem, ami egyfelől stigma, másfelől sok sikert...
Ami a 2008 előtti életünket illeti: két egészséges gyermek, szerető férj, nagyszülők, mindenkinek munkahelye, és egy olcsó, fenntartható albérlet. Belefért havi egy színház, mozi, és ha nem is sokat, de meg tudtunk a hónap végén takarítani.
Aztán kitalálták, hogy mindenkinek legyen saját lakása, aminek következtében a fizethető albérletünk ára a duplájára nőtt, és így már vállalhatatlan volt.
Bementünk a bankba a megtakarításainkkal, plusz a szülők is tettek még hozzá, és elindult a hitelügyintézés. Ja ja, tudom, senki sem tartott a fejünkhöz pisztolyt, hogy devizában adósodjunk el.
Azon szerencsések közé tartozom, aki banki dokumentumokkal tudom igazolni, hogy a forinthitel kérelmemet elutasították, de rögvest megkaptam a devizahitelt, amihez az önerőt nem fogadták el. Így vettünk fel 6 milliót 2005-ben, amibe másnap gyorsan bele is törlesztettük a 3 milliós önerőt. Bár ne tettük volna.
Aztán 2008-ban jött a válság
A havi fizetésem nem volt elég a törlesztőre, és még ott volt a rezsi, enni is kéne, stb. A férjem egy multinál dolgozott, túlórára max ingyen volt lehetősége. Én a város szociális irodáján dolgoztam, plusz a családsegítőnél, és mellette maszekoltam, időseket gondoztam. Na, így volt az én fizum annyi, mint a férjemé.
De még így is kevés volt. Feladtam a munkámat, és beléptem a feketegazdaságba. Hétfőtől vasárnapig reggel 6-tól este 7-ig házakhoz jártam ápolni. A férjemre maradtak a gyerekek, a háztartás, a bevásárlás, egyszóval minden.
Két évig tudtam csinálni, 2011-ben ugyanis annyira le voltam fogyva, ki voltam merülve, hogy vezetés közben az agyam reboot-olt, és a következő kép az volt, hogy szednek ki a kocsiból, amivel egy fának hajtottam..."...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.