MI BÁNTJA A MAGYART?

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
Szerző: BÓCZ ENDRE
2018.01.05.

Úgy tartom, hogy aki magyarnak vallja magát, azt a többi magyarnak ilyenként el kell fogadnia. A világ magyar népessége azoknak az embereknek az érzelmi közössége, akik magyarnak vallják magukat, bárhol élnek is. E népesség politikai képviselete a magyar állam által megjelenített Magyarország morális kötelessége. Itt él a magyarok zöme, de a többiek közül is sokakat érdekel az „óhaza” sorsa. Van, akit személyes emlékek is kötnek ide, másoknak rokonai, szerettei élnek itt, de nem ritkán a környezetük is számon tartja magyarságukat, s úgy tekint rájuk, mint akik osztoznak a hazai sikerekben és balsikerekben is.

Tudjuk, hogy a hazai magyar népesség megosztott; némi túlzással szólva: aminek a lakosság egyik fele örül, azon a másik bánkódik. Ám talán mégsem tévedek nagyot, ha azt feltételezem: abban a teljes magyar népesség érdekeltnek tartja magát, hogy az országnak jó híre legyen, és senki nem örül az olyan eseményeknek, amelyek rossz fényt vetnek hazánkra.

Egy ország jó vagy rossz híre attól függ, hogyan ítéli meg államának a törvényhozás, a végrehajtás (kormányzás) és az igazságszolgáltatás területén végzett tevékenységét a nemzetközi közösség többi tagja annak tükrében, ahogyan az a napi működés során hozott döntések és tett intézkedések nyomán a társadalom életére gyakorolt tényleges következményekben megvalósul. A „nemzetközi közösség többi tagjai” is államok, amelyek a saját mércéjük szerint alkotnak véleményt. Bár a nemzetközi integrációs szervezetek (Egyesült Nemzetek Szervezete, Európai Unió, Európa Tanács stb.) kialakítottak egy sok fontos elvárást meghatározó és alapvető fogalmat markánsan körülíró normarendszert, a tapasztalat azt is mutatja, hogy politikai nézetkülönbségek meggátolhatják a hatékony (egységes) szervezeti állásfoglalást.

Az állam rendeltetése elvileg a keretei között élő társadalom létkörülményeinek a közjó jegyében történő alakítása. Ez többnyire a kielégítésre váró szükségletek által táplált igények versengésében megtestesülő belpolitikai kérdéseknek a pénzügyi lehetőségek és más gyakorlati korlátok figyelembevételével történő ész- és célszerű rendezését – rangsorolását – feltételezi. A szükségletek jelentőségének és sürgősségének összemérésénél többnyire számos szempontot kell – és még továbbiakat is lehet – figyelembe venni. Az állam működésének áttekintése és értékelése tehát nem egyszerű feladat, de érzékelni azt, hogy kinek-kinek a mindennapi életére hogyan – kedvezően-e vagy kedvezőtlenül – hat, elkerülhetetlen. Az „emberek” tehát elsősorban eszerint ítélnek.

Évek óta közbeszéd tárgya a hazai egészségügyi ellátórendszer ínséges állapota. Köztudomású, hogy hosszú ideje alulfinanszírozott, infrastruktúrája a sokéves elhanyagolás folytán leromlott, orvosok és szakápolók ezrei a már régóta sértően alacsony fizetések miatt idegenben gyakorolják hivatásukat; akik maradtak, túlhajszoltak. Egészségügyi intézmények nemegyszer közadakozásból gyűjtenek egy-egy olyan korszerű készülék beszerzésére, amelynek hiánya manapság szakmailag megmagyarázhatatlan, de esélyt sem látnak arra, hogy azt az államtól (mint fenntartótól) valaha is megkapják. A kórházak állapotát mindenki láthatja, és – ha balsorsa úgy hozza – tapasztalhatja, hogy van-e WC-papír, fertőtlenítőszer, beázik‑e a tető, működik-e a fűtés...

ITT OLVASHATÓ