Szerző: KARAFIÁTH ORSOLYA
2018.01.13.
Kissé eltúlozva, a művész előtt két út áll: a NER keblére borulni, vagy disszidálni, illetve civil munkát vállalni és hobbiként „művészkedni” tovább. Azaz,
beilleszkedni és dalolni a hatalom kórusában, és akkor jön a havi apanázs, a babérkoszorú és a köztéri szobor, vagy elfogadni, hogy hivatalosan nem létezel.
Vannak, akik legyintenek: na, a művészek ennyit tudnak, rinyálni. Kell is ez nekik az ihlethez. Persze azt nehezebb elfogadni, hogy ez az ábra rég nem csupán a művészekről szól.
A szerző új regénye, a Tankom Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról szól – a Kádár-korról és a diktatúráról. Nyilván nem véletlen, hogy most készült el ez a keserű ábra is. Most, amikor nagyon nem is kell elemző kedvünkben lennünk, hogy ráismerjünk a Kádár-kori állapotokra és módszerekre. Még akkor is, ha éppen álruhát viselnek.
Mint amikor a rég nem látott rokon kisgyereket elhozzák a szülei vendégségbe, és mi kacagva összecsapjuk a kezünket: Úristen, Pistike, hogy te mekkorát nőttél! Szinte rád sem ismerek! És igen, a Pistike nőtt, erősödött, alkalmazkodott, és főleg: okosabb és kifinomultabb lett a 60-as vagy a 80-as évek óta.
Ezt mondja az író. A laikus (vagy a tettetett naiv) persze kerek szemmel kérdezheti, már hogyan is lehetne a két rendszer között párhuzamot vonni? Hiszen a Kádár-rendszer kommunista volt, most pedig a nemzeti és a keresztény értékeket hirdeti a kormány.
Nos, a felirat a zászlón más, de a zászló szövete ugyanaz.
„Ennek a szövetnek a neve hűbériség – mondja Horváth – A Kádár-rendszer nem kommunizmus volt, most pedig a nemzeti kormány más birodalmak vazallusa, és a tettei ellentétesek a keresztény tanítással. Ami viszont közös: mindkét rezsimben előírás, hogy nem elvekhez vagy intézményekhez vagy törvényekhez kell hűnek lenned, hanem emberhez. A klánhoz. A gazdádtól kapod a javakat, ha szolgálod őt. És nem lehet semmi konkrét ponthoz kötni, hogy így alakulhatott. Az 1990-es rendszerváltás után a magyar társadalomban minden adott volt ahhoz, hogy ez történjen.
A szerző új regénye, a Tankom Csehszlovákia 1968-as lerohanásáról szól – a Kádár-korról és a diktatúráról. Nyilván nem véletlen, hogy most készült el ez a keserű ábra is. Most, amikor nagyon nem is kell elemző kedvünkben lennünk, hogy ráismerjünk a Kádár-kori állapotokra és módszerekre. Még akkor is, ha éppen álruhát viselnek.
Mint amikor a rég nem látott rokon kisgyereket elhozzák a szülei vendégségbe, és mi kacagva összecsapjuk a kezünket: Úristen, Pistike, hogy te mekkorát nőttél! Szinte rád sem ismerek! És igen, a Pistike nőtt, erősödött, alkalmazkodott, és főleg: okosabb és kifinomultabb lett a 60-as vagy a 80-as évek óta.
Ezt mondja az író. A laikus (vagy a tettetett naiv) persze kerek szemmel kérdezheti, már hogyan is lehetne a két rendszer között párhuzamot vonni? Hiszen a Kádár-rendszer kommunista volt, most pedig a nemzeti és a keresztény értékeket hirdeti a kormány.
Nos, a felirat a zászlón más, de a zászló szövete ugyanaz.
„Ennek a szövetnek a neve hűbériség – mondja Horváth – A Kádár-rendszer nem kommunizmus volt, most pedig a nemzeti kormány más birodalmak vazallusa, és a tettei ellentétesek a keresztény tanítással. Ami viszont közös: mindkét rezsimben előírás, hogy nem elvekhez vagy intézményekhez vagy törvényekhez kell hűnek lenned, hanem emberhez. A klánhoz. A gazdádtól kapod a javakat, ha szolgálod őt. És nem lehet semmi konkrét ponthoz kötni, hogy így alakulhatott. Az 1990-es rendszerváltás után a magyar társadalomban minden adott volt ahhoz, hogy ez történjen.
Ezt az új hűbériséget jól előkészítette a szocializmus, azt pedig jól előkészítette a Horthy-kor, azt pedig a Monarchia kora...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.