Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2018.01.01.
„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]
Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.
Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).
De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…” Emlékszem jól az 1980-as években a pesti gyűlölködésre a sztrájkoló lengyel munkások ellen, akik „nem akarnak dóóógozni!…” Az NDK és (másképp) Jugoszlávia ragaszkodott a forradalmi-antifasiszta mitológiához, amit a KGST-országok dolgozói végtelenül komikusnak találtak. Az, hogy a „kommunizmus” mint politikai projekt és mint mozgalom már jóval a második világháború előtt elpusztult, azt mindenki tudta – ezért az utóvédharcokat folytató baloldali-ellenzéki fiatalokat ugyanazok utálták (és ugyanúgy és ugyanazért), mint ma...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.