"ÉN NEM SEBÉSZ VAGYOK, AKI VÁG" - INTERJÚ KORNAI JÁNOS KÖZGAZDÁSSZAL

ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
Szerző: RÁDAI ESZTER
2018.01.26.

„Mit ér a korai vészjelzés? – teszi fel a kérdést legutóbbi, Látlelet című tanulmánykötetének előszavában Kornai János, akinek kilencvenedik születésnapját a világ vezető közgazdászai az elmúlt héten tudományos ülésszakkal ünnepelték meg a Budapesti Corvinus Egyetemen. A professzor a tétlenség okát, amellyel a magyar társadalom és a világ végignézte, hogyan épül ki Magyarországon az önmagát békés úton leválthatatlanná tett autokratikus rezsim, azzal magyarázza: „csak nagyon kevesen látták át a maga teljességében, mi készül itt rohammunkában a fejünk fölött, és még csak nem is titokban. Pedig ahhoz, hogy védekezni tudjunk ellene, az kellett volna, hogy az emberek tudják és értsék, mi az, ami ellen védekezniük kell.”

– Azt a világra érzékenyen figyelő, rendkívül élénk eszű, családja nagy részét a holokausztban elvesztett fiatal embert, aki 1945 után először kételyek nélküli, hívő kommunistává vált, majd néhány év elteltével – keserűen kiábrándulva az addig fanatikusan vallott eszmerendszerből – önmagát alvajárónak nevezte, 2006-ban megjelent önéletrajzi munkájából ismerhetjük. Ugyanott olvastam akkor tett fogadalmáról, szent elhatározásáról is: „Soha többé nem leszek hívő.” Amikor elindult a kutatói pályán, ezt a tudományos munka egyfajta minimumfeltételének is gondolta?

– Ez nemcsak a tudomány minimumfeltétele, hanem a tisztességes értelmiségi életé is: mindenben és mindenkiben kételkedni. Viszont olyan princípiumokban hinni, mint a ráció, az igazmondás és a szabadság, más értelmiségi pályákon is kötelező.

– Kutatásainak tárgya, sok évtizeden át nagy témája a szocialista gazdaság volt, és ez részben akkor is így volt, amikor az átmenetet kutatta. Hogyan élte – éli – meg, hogy mire nagyjából a végére ért az elemzésének, az alól kifutott a rendszer, elenyészett a tárgy, amit vizsgált?

– Nem akarom a magam pályaválasztását és azon belül a témaválasztásaimat valamiféle kötelező receptként föltüntetni. Nagyon sok téma adódik a közgazdász számára, engem azonban ez izgatott. Meg akartam érteni, milyen az a rendszer, amelyben élek. Nagyon sokan érzékelték ennek számtalan tulajdonságát, én velük ellentétben kezdettől fogva azt próbáltam – elsősorban a magam számára, és aztán az olvasók számára is – kideríteni, hogy a részmegfigyelésekből hogyan adódik egy összkép. És ez nagyon korán elkezdett izgatni, már az első munkám, a Túlzott központosítás is erről szólt: ez volt a szűzbeszédem, a kandidátusi disszertációm, amit még ’56 előtt írtam.

– Érdekes, ez, a centralizáció a témája a Látlelet egyik, 2011–12-ben született tanulmányának is.

– Talán nem véletlenül. És talán az sem véletlen, hogy ez volt a szocialista gazdaságnak az a jelensége, amelyet már kutatóként először választottam vizsgálatom tárgyául – még más, sokkal kezdetlegesebb módszertannal dolgozva, mint már akkor is a nyugati közgazdászok, akik közül sokan az összegyűjtött adatokat matematikai statisztikai módszerekkel dolgozták föl, vagy matematikai modellt építettek. Én egyszerűen csak leírtam, amit látok. Sok évvel később, már a korszerű tudomány alaposabb ismeretével felvértezve, a Hiányban megint csak a szocialista rendszer működéséről akartam átfogó képet adni egy olyan jelenségen keresztül, azt általánosítva, amit mindenki állandóan megtapasztalt – a hentesnél, az autóvásárlásnál, a lakásépítésnél... Vagy amikor telefont szeretett volna a lakásába beszereltetni, és az csak úgynevezett protekció, „szocialista összeköttetés” igénybevételével volt lehetséges. És végül – most sok lépcsőt és sok művet átugorva –, mire befejeztem afféle összefoglalásnak szánt könyvemet, a Szocialista rendszert – talán erre utalt a kérdésében –, addigra a rendszer valóban összeomlott.

Mégsem hiszem, hogy mindaz az erőfeszítés, amit a leírásába és átfogó elemzésébe fektettem – egyébként számos kiváló munkatársammal együtt –, hiábavaló lett volna. Egyrészt közben kialakult a rendszerek – minden rendszer – teljességének vizsgálatára hivatott módszertan, aminek nevet is adtam: rendszerparadigmának hívom azt a metodikát, amely segít megmutatni a részeken túl a közöttük lévő összefüggést is. Nem külön láttatja azt, mi a helyzet a politikában, mi a helyzet a vállalatoknál, hogyan viselkedik a háztartás, milyen az uralkodó ideológia és még egy sor területet, hanem az egészet egyszerre, együtt, egymással való kölcsönhatásukban. Másrészt, nagyon fontos része ennek a szemléletnek a komparatisztika, az összehasonlítás: vagyis hogy jobban megértem a szocializmust, ha szembeállítom a kapitalizmussal, és jobban megértem a kapitalizmust is, ha szembeállítom a szocializmussal. Jobban megértem, mi a jelentősége annak, hogy az élelmiszer-áruházak polcai záráskor is roskadoznak az áruk alatt, ha összehasonlítom azzal a helyzettel, amikor napközben is üresek a polcok. A hiánygazdaság legextrémebb példáit ma már csak fényképeken láthatják a később születettek: például amikor a szovjet élelmiszerboltban már csak két dobozos szardínia volt kapható... De a szocializmusban ez – nálunk, a „legvidámabb barakkban” persze kevésbé látványos módon – maga volt az életünk...

ITT OLVASHATÓ