Szerző: Határátkelő
2018.01.12.
„Időközönként szoktam olvasgatni a blogot, s korábban is felmerült már bennem, hogy elmesélem, az én szemszögömből milyen külföldön, vagy milyen hazaköltözni – csak nagy vonalakban, persze.
Hat évet éltem Londonban, amiről mindenki sok jót és sok rosszat hallott már, én is megéltem mindkettőt. Annak idején, 24 évesen, izgalommal telve keltem útra életemben először repülővel. Tele voltam bizonytalansággal.
Sosem felejtem el az első napomat, amikor hidegzuhanyként szembesültem azzal, hogy 8 emberrel élek egy négyszobás lakásban. Nem értem, mit mondanak, és csak két ember ismerek közülük.
Az első döbbenet
Sokk volt. Ezt a munkába állás feledtette. A rendszeres kereset. A színes forgatag, ami a londoni élet. Szerettem, élveztem az ott eltöltött éveket. Lelkemben persze sokat rágódtam; vágytam haza.
Nekem a nagyvárosi élet túl sok volt, a folytonos nyüzsgés, az emberek… másra vágytam. De érthetetlen módon nehéz kiszállni onnan. A város beszippant, elnyel.
A hazaköltözés
Aztán 2015-ben hazaköltöztem. Nagy elhatározás volt, és érdekes módon ugyanazt a bizonytalanságot éreztem, amikor hazatértem, mint amikor elindultam.
Milyen volt? Nyilván felemelő érzés. Éveken át vágyni haza, szövögetni az álmaimat, és várni türelemmel. Míg végre eljött a nap. A lelkem repesett.
Persze a hat év alatt négyszer jártam otthon, elszoktam Magyarországtól, a szülővárosom ugyanúgy idegenné vált, hiába ismertem. Kényelmetlen volt az utazás, az emberek hidegsége, butasága, a hétköznapok. Fura volt minden.
Sokáig nem találtam a helyemet, hiába volt a munka, a család, a barátok. Valami hiányzott...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.