Szerző: BENEDIKTY BÉLA
2017.12.31.
A nevét változatlanul nem írom le, ahol ön tartózkodik, az még nagyon mélyen van a csupa kisbetűvel való íráshoz képest is. De most először nem mint egy körünkben időző istencsapást említem, hanem e levél címzettjeként jelölöm. Csak hogy teljesen, a napnál is világosabb legyen, kihez szólok.
A tegnapi napomat egy közkórházban töltöttem. Nem voltam beteg, más minőségben tettem azt.
Leírom a tapasztalataimat.
Egy hatágyas kórteremnek az ajtótól legtávolabbi sarkában ültem. Egy ágy mellett, az “éjjeliszekrény” ajtajánál. E bútordarabnak volt még egy fiókja és egy külső polca. Az ajtót és a fiókot hajdan valószínűleg be lehetett csukni, és a külső polc sem rogyott rá a felső lapra. Azt már nem tudtam megállapítani, befestették-e valamilyen színre (esetleg fehérre), az éppen látható külső nehéz ágytálazások emlékét őrzi, odafröccsenhetett egysmás, tisztításra meg már nem lehetett idő, úgy maradt. A 60 centiméter széles ágyon felnőtt ember nem lehet képes megfordulni, de erre nem is volt szükség, ahogyan hamarosan kiderült. A többi éjjeliszekrény és a többi ágy is hasonló, a fölöttük lévő gépészeti berendezésből vagy a hívócsengő vagy a lámpa nem működött vagy egyik sem. A négy üres ágyat feltöltötték az egy emelettel följebb lévő félhalottakkal, mert munkaszüneti napok közeledvén oda és egy eggyel lejjebbre már nem jut sem orvos, sem ápolószemélyzet, erre az egy emeletre, valamint annak folyosóira fektették a betegeket, így a szükséges egészségügyi személyzetnek körülbelül a 30 (harminc) százaléka látta el őket.
A hátsó ágy mellé telepített haldokló először nem bírta kivárni az ágytálat, ennek következtében jó félórát feküdt a saját végtermékében, rémületes bűzt árasztva, és eléggé hangosan nyögve és hörögve. Aztán megérkezett egy utolsó energiatartalékait már régebben felélt ápolónő, és hozzáfogott a kimosdatáshoz, természetesen a két, harminc év körüli, felvételre váró beteg közvetlen közelében. Paravánnal vagy legalább lepedővel való takarás több okból sem volt lehetséges, ezek közül az egyik a helyszűke az egymásra tolt ágyak között, a másik a paraván és a lepedő hiánya.
A vele szemben lévő ágyat egy csöndes öregember foglalta el, ha felálltam, láthattam azt a képződményt, ami a fejéből még megmaradt: egy halottfehér bőrrel lazán borított koponyát, amire rálapult néhány szál fehér szőrzet.
Az ajtó melletti ágyon egy hasonló, emberre emlékeztető alakzat feküdt, csontkezében kis rádió piszkos romjai, a szerkezet sistergő hangot adott…
Csak azokat írtam le, amiket még ép ésszel úgy ahogy fel lehet fogni.
A körülbelül 60-80 beteget három ápolónő látta el, és 1 (egy) ügyeletes orvos. Akinek egyebek között azzal is kellett foglalkoznia, hogy a körülmények hatására hazamenni készülő betegekhez pszichiátert hívjon. Amíg ugyanis az illető szakorvos nem nyilvánítja beszámíthatónak a távozni óhajtó beteget, addig azt a saját felelősségére sem szabad elengedni. Ez mindig így volt (nagyon helyesen), a különbség mindössze annyi, hogy hajdan egy-két perc múlva megjelent az inspekciózó elmegyógyász. Most nem találtak ilyet, legalábbis addig nem, amíg én ott voltam...
A tegnapi napomat egy közkórházban töltöttem. Nem voltam beteg, más minőségben tettem azt.
Leírom a tapasztalataimat.
Egy hatágyas kórteremnek az ajtótól legtávolabbi sarkában ültem. Egy ágy mellett, az “éjjeliszekrény” ajtajánál. E bútordarabnak volt még egy fiókja és egy külső polca. Az ajtót és a fiókot hajdan valószínűleg be lehetett csukni, és a külső polc sem rogyott rá a felső lapra. Azt már nem tudtam megállapítani, befestették-e valamilyen színre (esetleg fehérre), az éppen látható külső nehéz ágytálazások emlékét őrzi, odafröccsenhetett egysmás, tisztításra meg már nem lehetett idő, úgy maradt. A 60 centiméter széles ágyon felnőtt ember nem lehet képes megfordulni, de erre nem is volt szükség, ahogyan hamarosan kiderült. A többi éjjeliszekrény és a többi ágy is hasonló, a fölöttük lévő gépészeti berendezésből vagy a hívócsengő vagy a lámpa nem működött vagy egyik sem. A négy üres ágyat feltöltötték az egy emelettel följebb lévő félhalottakkal, mert munkaszüneti napok közeledvén oda és egy eggyel lejjebbre már nem jut sem orvos, sem ápolószemélyzet, erre az egy emeletre, valamint annak folyosóira fektették a betegeket, így a szükséges egészségügyi személyzetnek körülbelül a 30 (harminc) százaléka látta el őket.
A hátsó ágy mellé telepített haldokló először nem bírta kivárni az ágytálat, ennek következtében jó félórát feküdt a saját végtermékében, rémületes bűzt árasztva, és eléggé hangosan nyögve és hörögve. Aztán megérkezett egy utolsó energiatartalékait már régebben felélt ápolónő, és hozzáfogott a kimosdatáshoz, természetesen a két, harminc év körüli, felvételre váró beteg közvetlen közelében. Paravánnal vagy legalább lepedővel való takarás több okból sem volt lehetséges, ezek közül az egyik a helyszűke az egymásra tolt ágyak között, a másik a paraván és a lepedő hiánya.
A vele szemben lévő ágyat egy csöndes öregember foglalta el, ha felálltam, láthattam azt a képződményt, ami a fejéből még megmaradt: egy halottfehér bőrrel lazán borított koponyát, amire rálapult néhány szál fehér szőrzet.
Az ajtó melletti ágyon egy hasonló, emberre emlékeztető alakzat feküdt, csontkezében kis rádió piszkos romjai, a szerkezet sistergő hangot adott…
Csak azokat írtam le, amiket még ép ésszel úgy ahogy fel lehet fogni.
A körülbelül 60-80 beteget három ápolónő látta el, és 1 (egy) ügyeletes orvos. Akinek egyebek között azzal is kellett foglalkoznia, hogy a körülmények hatására hazamenni készülő betegekhez pszichiátert hívjon. Amíg ugyanis az illető szakorvos nem nyilvánítja beszámíthatónak a távozni óhajtó beteget, addig azt a saját felelősségére sem szabad elengedni. Ez mindig így volt (nagyon helyesen), a különbség mindössze annyi, hogy hajdan egy-két perc múlva megjelent az inspekciózó elmegyógyász. Most nem találtak ilyet, legalábbis addig nem, amíg én ott voltam...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.