A PRÓBÁLKOZÁSOK FOLYTATÁSA (KISEBBSÉGI STRATÉGIÁK)

ÉLET ÉS IRODALOM / FEUILLETON
Szerző: MARKÓ BÉLA
2018.01.12.

Trianon után szétesett egy közös magyar világ, és külön-külön keverékvilágok lettek belőle, Erdélyben a román nyelv, kultúra, mentalitás nyomai tapadtak hozzánk leválaszthatatlanul, a Vajdaságban a szerb nyelv, kultúra, mentalitás hatott az ottani magyarokra. Ennek ellenére ugyanarról a világról van szó, közös maradt a küszködés is, az identitásért folytatott küzdelem az egymást követő ideológiák – fasizmus, kommunizmus – fertőzése, és az ezekből való részleges kigyógyulás is. A Nagybecskereken magyar iskolát alapító zsidó Messinger Karolin már-már hősies és mindeképpen drámai történetének helyszíne igazán lehetne mondjuk Dicsőszentmárton vagy Szászrégen is. Minden mindennel behelyettesíthető, és majdnem minden megtörténhetett volna vagy meg is történt egy másik trianoni mozaikpadlón, Felvidék, Kárpátalja vagy Erdély földjén is.

Ha lehet, máig kerülöm azt a kifejezést, hogy „nemzeti kisebbség”. Tapasztalatom szerint így vannak ezzel általában az erdélyi, vajdasági, felvidéki vagy kárpátaljai magyar értelmiségiek. Pedig a nemzetközi jogban ez a státusunk, és a különböző európai irányelvek vagy egyezmények is így beszélnek rólunk. Viszont Romániában például a kommunizmusban nem használták a „nemzeti kisebbség” meghatározást, hanem „nemzetiségként” emlegettek minket, aminek nyilván megvoltak a politikai, sőt, esetleg jogi okai is. Egyébként igazság szerint ez a hagyományos, tizenkilencedik századi terminus tehnicus, Eötvös József sem kisebbségi, hanem nemzetiségi törvényjavaslatot írt. Így hát, miközben gyűlölettel kell visszagondolnom a Román Kommunista Párt kisebbségpolitikájára, egy fokkal könnyebben viselem mégis azt a címkét, hogy nemzetiségi, mint azt, hogy kisebbségi, de nem hagyományőrzés végett természetesen, hanem többek közt azért is, mert kevesebben vagyunk ugyan, de ettől még nem akarjuk kisebbnek is tekinteni magunkat. Nemcsak a magyar nyelvben lehetséges ez az értelmezés, hanem több más nyelvben is szintén a „kicsi”, „kiskorú”, „jelentéktelen” szótőből származik a (hirtelen magyarítva) minoritás,franciául „minorité”, szemben azzal, hogy „majorité”, ami a „nagy”, „nagykorú”, „jelentős” szótőhöz kapcsolódik. A Ceaușescu-diktatúra bukása után kénytelen-kelletlen használni kezdtük ezt a terminológiát, mivel igazodni kellett a nemzetközi dokumentumokhoz, ha számítani akartunk valamilyen külső segítségre, de megszokni sohasem szoktuk meg. A kilencvenes évek elején voltak is – részben érzelmi, részben pragmatikus – vitáink a fogalomhasználatról. Az olyan botfülűbbnél botfülűbb javaslatok mellett, mint például a „számbeli kisebbség”, végül is a „nemzeti közösségnél” állapodtunk meg, politikai programjainkban ez a kifejezés szerepel, kivéve a Brüsszelnek vagy Washingtonnak szánt nyilatkozatokat, azokban továbbra is nemzeti kisebbségként emlegetjük a romániai magyarokat. De miért ez a szőrszálhasogatás? Nyilván azért, mert egyáltalán nem mindegy, hogyan pozicionáljuk a saját közösségünket, amikor róla beszélünk. Igaz, hogy kevesebben vagyunk, mint a románok, de nem vagyunk kisebbek. Azt is mondhatnám, hogy a román–magyar viszony Romániában nem „nagykorú” románok és „kiskorú” magyarok viszonya, sem értékteremtésben, sem társadalmi viszonyokban ilyen egyenlőtlenséget elfogadni nem lehet. Tudom, nem a szavakat kell megváltoztatni, hanem a tényeket. Ezért tartottam nevetségesnek, amikor ugyancsak a kilencvenes években – úgy tűnik, minden fontos döntés a kilencvenes években született – a cigányokat romákra keresztelték, eladdig, hogy nálunk tulajdonképpen ma is szentségtörés cigánynak nevezni őket. A sokszor félreértett politikai korrektség torzszüleményének véltem ezt akkor is, hiszen jósolhatóan akárhányszor elnevezést lehet változtatni, ha közben a valóság ugyanaz marad. Mint ahogy gyakorlatilag ugyanaz maradt mindmáig.

Viszont ez a „nemzeti kisebbségezés” valószínűleg nemcsak a román–magyar viszony jellemzésére nem alkalmas, hanem különös módon a magyar–magyar kapcsolatokra is hatással volt, egymás megismerését is akadályozta valamiképpen. Nomen est omen! Aki kisebbségi, attól elvárható, hogy a magyar nemzeten belül is kisebb legyen. Jelentéktelenebb. Kisszerűbb. Néha talán ősibb, hagyományai­ban színesebb, de amit tesz, alapjában véve nem lehet monumentális, nem lehet világraszóló. Tudunk ugyan egymásról, mi több, állítólag szeretjük is egymást, de Trianon óta nemcsak a megmaradt Magyaroszág csonka, hanem mi, kívülrekedtek is kicsinek látszunk egymás szemében. Amikor – már 1989 után – először jártam Szabadkán, azt hittem, egy jelentéktelen kisvárosba érkezem, és mi tagadás, meglepődve és szégyenkezve fedeztem fel „régi dicsőségünk” beszédes bizonyítékait. Tudnom kellett volna, de nem tudtam, hogy a tizenkilencedik század végén, a huszadik század elején Szabadka Budapest után Magyarország legnépesebb városa, valamivel nagyobb volt Debrecennél is, már akkor százezres nagyságrendű, amikor Marosvásárhelyen még alig huszonötezren éltek. Mint ahogy a szecessziós központ is talán grandiózusabb, mint Kecskemét vagy Marosvásárhely korabeli, többnyire ugyanazokat az építészeket dicsérő szecessziója. Úgy látszik, szinte észrevétlenül én is elfogadtam egy rossz hierarchiát, miszerint Magyarországhoz képest Erdély provinciális, és mivel a vajdasági magyarok kevesebben vannak, mint mi, ők még provinciálisabbak. Kisebbségben minden kisebb úgymond, a művészet is. Nagyobb közösség nagyobb kultúra, kisebb közösség kisebb kultúra. Ebben talán még valamennyi igazság is van, ha az intézményes lehetőségekre gondolok – amikor az intézmények foghíjasak, attól alkotni még lehet, de a kulturális élet sorvadni kezd –, viszont legalább a mögöttünk levő történelmet ismerni kellene, hogy lássuk, nem sorvadoztunk mindig. Nemcsak a nosztalgiá­zás végett kell szétnézni a múltban, hanem mert kiderülhet, hogy ma is lennének alternatívák, ma is elképzelhetők különféle kulturális stratégiák Kolozsvártól Dunaszerdahelyig, Beregszásztól Zentáig...

ITT OLVASHATÓ