Szerző: Határátkelő
2018.01.07.
Mindig érdekes, amikor egy régi ismerős visszatér. Talán páran közületek emlékeznek még Gáborra, aki pár éve már vezetett egy blogot Németországból, ami aztán különféle okokból megszűnt, most viszont a romantikus Thomas von Fuerstenfeld néven újraindult. Az ő tollából következzen most egy visszatekintés, annál is inkább, mert nemrég volt tíz éve, hogy aláírt egy szerződést, amit nem kellett volna…
„Kereken ma 10 éve, hogy jövőképpel, tervekkel, naivan és tudatlanul aláírtunk egy svájci frank alapú jelzáloghitel szerződést. Aztán jött, aminek jönnie kellett…
Mondhatnám, hogy úgy emlékszem az egészre, mintha csak ma történt volna. De ez nem igaz. Nem emlékszek a részletekre. Nem emlékszek rá, hogy kezdődött el.
Az még megvan, hogy előtte egy őszi napon elmentünk a lakásbörzére Budapesten. Nézelődtünk, tervezgettünk. Az is megvan, hogy aztán jártuk a bankokat, hogy hol adnak hitelt használt ingatlanra minimális kezdőtőkével.
Az OTP, az Erste és a Volksbank is elhajtott, mondván, hogy amit mi fel tudunk mutatni - azaz egy programozói és egy pedagógusi fizetés - az alig több, mint a minimálbér. Érteni kellett volna a jeleket, de elvakított a... nem is tudom mi. Nagyravágyás?
Aztán előtte vagy utána - itt már teljesen összemosódnak a képek a fejemben - valahogy eljutottunk e történet kiinduló pontjához. Egyszer csak felbukkant a **cenzúrázva** Bank csillogó-villogó vadonatúj, kezdőtőke nélküli, svájci frank alapú jelzáloghitele új építésű ingatlanokra. Aki akkoriban értett hozzá, az tudta, hogy ez egy olyan nyilvánvaló csapda, amilyent a prérifarkas szokott építeni a gyalogkakukk számára a rajzfilmben.
Csakhogy ezúttal a prérifarkas palimadarakra vadászott. És azok be is szálltak a csapdába, csapatostul. Egy egész országnyi palimadár.
December 19.-én aláírtuk a hitelszerződést. Boldogan, önként, reménnyel és tervekkel telve, csillogó szemekkel tekintve a csodálatos jövő felé. 89 000 Forint havonta, 25 évig. Hahaha, na persze... (…)
Aljas, kígyónyelvű cselszövők eldobható játékszerei, s egy gondosan kitervelt, alaposan betanult és mesterien kivitelezett rendszer prédái lettünk. Attól a pillanattól fogva, hogy tudatlanul és naivan, bízva a tisztességben, az etikában és az adott szó erejében beléptem a bankba, a helyzetem meg lett pecsételve.
Ki a hibás? Én. Természetesen, és ezt nem is tagadom. Tudtam, mi a kamatos kamat, tudtam, mi az árfolyam... Tudtam, de nem értettem. Hittem abban, hogy a bank tisztességes, és hogy a kölcsönös előny, mindenkinek előny.
Álmomban sem gondoltam, hogy egy bank a rövidtávú haszon érdekében, szóban ígérget, félretájékoztat, nem vázolja fel a kockázatokat, magyarán mindent elkövet - amit nem lehet utólag bizonyítani -, hogy még egy adóssal több legyen a listáján. Ezt tisztességtelennek tartom. De ilyen a kapitalizmus. (...)
Aztán az első kamatperiódus után már nem volt olyan őszinte a mosolyom. Mintha egy büdös ponttyal vágtak volna képen. A 89 000 Forintos havi törlesztő felugrott 106 000 Forintra, majd 121 000.-, 134 000.-, 155 000.- és az ötödik évben már járt 160 000.- felett is.
Kezdetben vergődtem, kapálóztam, kerestem a kiutat: osztottam, szoroztam, hibát kerestem a rendszerben, de amikor már azt hittem, hogy végre találtam egy kapaszkodót, ami alkuképessé tesz, akkor a banki ügyintéző hölgy flegmán odafordult a kollégájához, hogy tájékoztassa: „Az úr számolt...”
Majd jót nevettek. Igen, nevettek, nem csak képletesen, hanem bele a szemembe. Láttam az amalgámot a jobb alsó őrlőben... (...)
Hittem, hogy ha tisztességesen fizetem a törlesztőt, és soha sem kések, akkor előbb-utóbb lesz valami „jutalmam” azokkal szemben, akik szintén tudnák fizetni, de szarnak bele. Nem így lett. Aki tud fizetni, fizessen, mert valamiből pótolni kell a nem fizetők által okozott bevételkiesést...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése
Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.