A FÉRFI MINT A KAPITALIZMUS NEME II. - A MODERNITÁS VÁLSÁGA ÉS A TŐKÉS PATRIARCHÁTUS

MÉRCE
Szerző: BALÁZS GÁBOR
2018.01.28.

Írásunk első részében azt fejtegettük hosszasan, hogy a tőkés rendszerre jellemző érték-uralom, az elvont munkára (pontosabban: a munka elvont aspektusára), mint a társadalmi közvetítés domináns formájára épülő szisztéma közvetlen kapcsolatban van a nemek közti társadalmi viszonyokkal. Ebben az írásban arról lesz szó, hogy a késő modernitás hogyan hozta el a modern férfi válságát, miközben a patriarchátus – szemben minden híreszteléssel – köszöni szépen, jól van.

A nemek közti társadalmi viszonyt a modernitásban a patriarchátus és a tőkés rendszer kontextusában kell értelmezni – azaz ez a viszony nem transzhistorikus, „természetes”, és nem ugyanazokkal a jellemzőkkel bír, mint más társadalmi formációk esetében. Mindez temészetesen nem jelenti azt, hogy ne lenne előtörténete, de a modernitásban ez a viszony alapvetően más jelleget ölt. Az érték-leválás elmélete csak és kizárólag a tőkés áruteremelő patriarchátus rendszerére vonatkozik: a premodern korok patriarchátusa más formákban létezett, maga a férfi uralom pedig történelmi, nem „természetes”, az „emberi fajra jellemző” jelenség.

A modernitás válsága elnevezésű jelenség leírásához, a tőkés patriarchátus szempontjából való vizsgálatához fontos röviden szólnunk arról, hogy maga a Wertkritik milyen képet fest a modernitás válságáról, annak okairól és lehetséges következményeiről.

Elsősorban a Wertkritik vezéralakja, Robert Kurz nem általott, Marx rigorózus olvasatára alapozván, amellett érvelni, hogy a kapitalista termelési mód alapkategóriái kezdik elveszíteni dinamikájukat, sőt elérték „történelmi határukat”: azaz nem termelünk többé elég „értéket”.

A mai válság a tőke értékesülésének válsága, az egyre fogyó emberi munka egyre kevesebb értéket, így persze profitot, hoz létre – ennek a folyamatnak a tartalékai kimerülni látszanak, az utolsó kísérlet a rendszer fenntartására a neoliberalizmus volt, azaz hitelezés, „a felvett, mielőtt realizált profit”.

Az 1970-es évektől kezdve, a harmadik ipari forradalom, a mikro-elektronika forradalma olyan arányban tette „feleslegessé” az emberi munkát, hogy többé már semmiféle kompenzációs mechanizmus sem képes a kiegyenlítésére.

A munka egyre kevésbé hasznos az anyagi gazdagság termelésében, melynek következtében a munka kizsákmányolásán alapuló valós értéktöbblet-termelés egyre inkább a lehetetlenségek birodalmába tartozik. Tehát ma már nem a kapitalizmus „ciklikus”, vagy növekedési” válságát éljük, hanem egy hosszú történelmi korszak végét, amikor nem tudhatjuk, hogy a jövő vajon jobb világot hoz-e számunkra, vagy egy olyan szörnyű korszakot, ahol az emberiség nagy többségét egyszerűen nem lesz többé hasznos még kizsákmányolni sem, ahol ezek az emberek egyszerűen „feleslegessé” válnak (a tőke értékesülése számára). És ahol senki sem tudja irányítani ezt az elszabadult gépezetet.

A posztmodern, vagyis a késő modern korban, a modernitás válsága idején a patriarchátus rendszerében is újabb változásokra lehetünk figyelmesek: elsősorban arról van szó, hogy az érték-leválás, mint az árutermelő patriarchátus alapvető társadalmi formája, nagyrészt elvesztette „intézményi” alapjait, azaz a nukleáris családot és a munkatársadalmat. Mindazonáltal az alapvető jellemzők (azaz a érték-leválás és a nemek hierarchizációja) nem vesztették el magyarázó erejüket, noha a korunkra jellemző diverzitás, sokszínűség, flexibilitás és identitás-kavalkád (a férfi sztriptíztől a női futballig) felszíni változásokat hoztak magukkal. Azaz a tradícionális polgári nem-reprezentációk már elavulttá váltak a „turbókapitalizmus” idején, ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a nemek szerinti reprezentációk eltűntek volna. Mégcsak nem is ez az identitás-kavalkád az igazi tendenciája a posztmodern patriarchátusnak, hanem éppen az intézményei alapok errodációjából fakadó barbarizálódás.

A modern férfi válsága:...

ITT OLVASHATÓ