A BALOLDALI RENDSZERKRITIKA INDISZKRÉT NYÁJA

1000 A MI HAZÁNK BLOG
Szerző: HaFr
2018.01.14.

Merő emberbarátságból titkos olvasója vagyok Badiounak, Deleuze-nek, Debord-nak, Žižeknek, Bhabhának, TGM-nek, a Pogátsa-portálnak, a fractalontology.wordpress.com-nak, a posztstrukturalizmusnak, a Unabomber Manifestónak és általában az egész balos világfájdalomnak. Látom az Új Egyenlőség c. lapban Sidó Zoltán írását, miszerint egy régebbi olvasmányom szerzője, Mark Fisher éppen egy éve lett öngyilkos, amiről nem tudtam akkor. Sidó magyarázata szerint "mintha ez nála perverz módon az életmű szerves része lenne. Nemcsak azért, mert sokat írt saját nehéz mentális állapotáról, hanem azért is, mert a nyugati kultúrát menthetetlenül stagnáló, steril, a saját közelmúltjára csillapíthatatlan vágyakozással tekintő konzumkultúraként látta, amiben ez a mentális állapot nemcsak hogy magától értetődő dolog, de már-már az egyetlen lehetséges állapot. Munkássága ismeretében a halála kis túlzással nem más, mint egy többé-kevésbé rigorózusan végigvitt érvelés utolsó, tragikus nyomatékosítása."

Eszerint Fisher úgy halt, ahogy élt, ritka integritást teremtve elmélet és gyakorlat között. Ez azonban nem teszi értelmesebbé se az életét, se a halálát. A chef-d'œuvre-je, amely kíméletesen szólva egy vegyesen Jameson- és Deleuze-utánérzés, a kapitalizmus, a technológiai és a popkultúra összefüggéseit annak a jellemzően -- a világhoz képest -- transzcendens humánumnak és szociológiai eszménynek a pozíciójából vizsgálja, amely sosem volt, sosem lesz, és általában félreviszi a "rendszerkritikát", különösen ennek esztétizáló ágát...

ITT OLVASHATÓ