Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2017.12.05.
A magyarországi hivatalos (parlamenti vagy parlamentbe törekvő) ellenzék szűnni nem akaró válsága annyira tragikomikus, hogy már az is csökkenti a sajtó presztízsét, hogy egyáltalán foglalkozik vele.
Pedig az okok nem triviálisak.
Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a magyarországi ellenzék stratégiája merőleges a magyarországi választási rendszerre, választójogra. Arról se, hogy a reménybeli választók zömét majdnem kizárólag csak állami és álprivát kormányzati propaganda éri el. (Márpedig mindenki számára hozzáférhető szabad, független és minőségi médiák nélkül nincsenek szabad választások.) De még arról sincs szó, hogy Orbán Viktor csoportjának elég ügyes politikája révén – amely a Nemzetközi Valutaalap üdvös kiakolbólítását követi – kicsit nőttek a bérek (a minimálbér emelése folytán is), nőnek a nyugdíjak, tartható az államadósság, csökkent a rezsi, no meg (a tömeges kivándorlásnak köszönhetően) némely szakmákban és régiókban csökkent a munkanélküliség: a munkaerőhiány pedig tovább nyomja fölfelé a béreket. (Bár már láttunk a történelemben olyan rendszert, amely megszüntette a munkanélküliséget, emelte az életszínvonalat, gazdasági és katonai sikert halmozott sikerre, mégis – az első pillanattól – világos volt, hogy katasztrófához vezet.)
Világméretű politikai átalakulás zajlik, amelynek Orbán miniszterelnök Magyarországa az előfutára volt: de a mai helyzetben a dacos magányával kérkedő jobboldali magyar rezsim maga a mainstream, a „fősodor”. Ezeket a rezsimeket mindenekelőtt az idegengyűlölet jellemzi (főleg menekült-, bevándorló- és vendégmunkás-ellenesség), az etnicizmus-rasszizmus, az értelmiségi, „szakértői”, hivatalnoki és médiaelitek tekintélyének megingása, szociális konzervatizmus és tradicionalizmus, a gazdasági liberalizmus (amely marad, bár módosítva) elválása a politikai meg emberi jogi liberalizmustól (amelyre a kiirtás vár), s mindenekelőtt az egyenlőtlenség szenvedélye. Ezek a rezsimek a legcsekélyebb bűntudat nélkül hagyják sorsukra a szegényeket, a veszteseket, a betegeket, a bővülő underclass nyomorultjait. Az antifeminizmus és a homofóbia nem mindenütt tipikus. Az antiszemitizmus, bár fokozódik és terjed, nem általános, és a jellege is változik (amennyiben az arabellenes, a muszlimok kisebbségi jogait – enyhén szólva – semmibe vevő Izrael „nemzeti” és katonai erényeit méltányolják az új szélsőjobboldalon, ami nem hűti a diaszpóra zsidó, ám világi és nem cionista értelmiségével szembeni indulat hevét). A muszlimellenes Orbán Viktor iszlám diktatúrákkal és zsarnokságokkal barátkozik, üzleti szövetségesei se állnak távol az iszlamista köröktől: tehát ez se olyan egyszerű...
