Senki nem szereti, ha kétszáz méterről ordít róla: szegény.
A szegénység, a nincstelenség mindig is takargatnivaló volt. Nem a népmesékben és az undok, álságos riportok világában éltünk, ahol a szegény ember „tisztes” szegénységben élt, és a kevés pénz automatikusan bevonzotta a ’nemes jellem’ és a ’mindennek ellenére’ és ’tiszta, büszke’ szavakat. Persze mindig elhangzott, hogy nem számít, ki honnan jött, nem számít, kinek mennyi az, amit a tejbe apríthat, mindenki tudta, hogy de, de igen, de igenis számít. Sajnos. Talán, ahogy visszaemlékszem, kicsi korunkban, mondjuk az óvodában, még nem, de már általános iskolában is az volt a nagy szám, kinek milyen szuper játéka van, kinek hozott a kamionos szomszéd márkás csokit, kinek van szebb/jobb/érdekesebb játéka (wow, videójátéka! wow, floureszkáló babája! wow, disney-s melegítője!).
A hang- és mérvadó csajok azok voltak, akikről messze sütött, szuper körülöttük az élet.
És azt is lehetett tudni, ki nem fog továbbtanulni, kinek merre vezet az útja. Mert míg az általános iskolában megteremtődött valami hamis egalitárius légkör, amire rájátszott a kötelező köpeny-váltócipő (nálunk még a gimnáziumban is) elfedő, satírozó (szintén hamis, hát perszehogy) üzenete. Megvoltak tehát a határvonalak, és megvolt már régebben is, minden ellenkező szándék ellenére is, a különbség az ’egyenlők’ között.
De azért megvolt még az illúzió, hogy tanulással igenis mehetsz valamire. Hacsak nem indultál, teszem azt, mélyszegénységből és/vagy behozhatatlan szociális hátránnyal, akkor lehetett előre jutni, kapaszkodni. Maximum nem volt annyi divatos csecsebecséd és nem közlekedtél már húszévesen kabrióval. De kifizetni az albérletet/kollégiumot, vezetni egy viszonylag vállalható életet menzával/szendviccsel/színházzal/mozival és bulikkal nem volt a csillagok magasságában. Engem, miután igen fiatalon már magam gondoskodtam magamról, nem állított az élet lehetetlen feladat elé. Szereztem munkákat, albérletet, és remekül áttanultam és átszórakoztam a felsőoktatás éveit.
Ma már – és senki ne mondja, hogy nincs így, mert tapasztalom és látom – a gyerekeknek szuperklasszis telefon és számítógép KELL, lenézik, aki szar márkátlan cuccokban nyomul, halálra szívatják, akin észreveszik, hogy nem tudja tartani a versenyt. És a szülők is: inkább nem esznek, csak hogy összekaparják a gyereknek a kütyüket, amivel felvághatnak. Pontosítok: már nem felvágnak ezekkel. Létszükségletek. Mint a levegő. Később közröhej tárgya lehetsz, ha nem vagy megfelelően ellátva a földi javakkal. Mondhatjuk, hogy ez szörnyű, ez nevetséges, de attól még ez van, ezt mindannyian elrontottuk. Hogyan várjunk belátást a kicsiktől, mikor mi magunk is csillogó szemmel estünk bele annak idején a konzumőrület feneketlen kútjába?...