1000 A MI HAZÁNK BLOG
Szerző: HaFr
2017.10.29.
Kár, hogy mérlegelnünk kell, megéri-e az európai keresztény hagyomány és a magyar etnikum védelme -- és már akkor is lehet védelemről beszélni, ha bár csak retorika, de tudatosít -- , a demokrácia, a gazdaság és a társadalmi erkölcs (tovább)rombolását, a state capture-t és az orosz behatolást. Rettenetes dilemma ez, de hogy mennyire kikerülhetetlen dilemma, azt jól mutatja, hogy a baloldal képtelen szembeállítani vele egy versenyképes alternatívát. Azaz a dilemma reális, nem áldilemma. A dilemma érvényességét jelen esetben a politikai közösség mondta ki.
A populizmus alapja ismert módon az oligarchia és a tömeg között a köztes intézményrendszer kiüresedésével-kiüresítésével létrejövő intim, közvetlen viszony. A liberális demokrácia -- kevésbé ismert módon -- az emberi szabadság és a tömeg irányításának kényszere közötti modus vivendi, amelyről mára kiderült, hogy nem volt képes létrehozni a maga kultúráját, és szerte a Nyugaton megroppant a mélyebben gyökerező (kollektivista) tömegszenvedélyek -- a nacionalizmus és/vagy a szocializmus -- súlya alatt. Van, ahol ez civilizáltabban (liberálisabban) folyik, így az Egyesült Királyságban, van ahol kevésbé, pl. Magyarországon, és van, ahol -- Németországban -- a súlyos múlt terhe és a viszonylag sikeres társadalom egyelőre elég ellenállást képez a folyamattal szemben. De mindenütt az látszik, hogy a liberális demokrácia szövete elvékonyodván felsejlik mögötte a II. világháború előtti, eltemetettnek vélt múlt, illetve kiderült, hogy liberális demokrácia csak addig volt, amíg a jóléti állam működött, tehát -- ebben a szigorú értelemben -- a maga jogán legalábbis tán sosem volt. A liberális demokrácia két kihívója -- a migráció kapcsán megerősödött nacionalizmus/etnicizmus és a szociális válság, amelyet a középosztályok alsó rétegeinek a pénzügyi válság nyomán bekövetkezett és a technológiai forradalomtól való félelemben tovább erősödő elbizonytalanodása váltott ki -- robusztusabb politikai erők annál, hogy rövid távon stabilizálni lehessen a nyugati progresszióba és a méltányosan működő társadalmakba vetett hitet.
Ilyen körülmények között felértékelődik az egzisztenciális és identitásválságra adott állami válasz, és ez a válasz Magyarországon sikeresebb az azonnali hatásait illetően, mint Nyugaton, és sikeresebb, mint amilyen a magyar ellenzéki válasz -- merthogy ez nincs. A válság magja reális lévén, fokozni elég jól lehet anélkül, hogy ez megkérdőjelezné a válaszok -- jelen esetben a magyar kormányzati válasz -- hitelességét. Azzal, hogy ez a válasz alkalmas az azonnali félelmek oldására (kerítés, az ellenség azonosítása Soros személyében és Brüsszelben) és nem próbálja elracionalizálni és hosszabb távra tolni a megoldást, mint az ellenzék teszi, azonnal kamatozik a szavazatokban, miközben a fentebb már említett negatívumok -- a demokrácia, a gazdaság és a politikai erkölcs (tovább)rombolása, a state capture és az orosz behatolás -- túl absztraktak és konklúzívan igazolhatatlanok ahhoz, hogy hasonló mértékű veszélyérzetet keltsenek. Hogy később ez a veszély reális és látható hátrányokat fog okozni? Talán. Lehet. Valószínű. De ennek -- akármelyiknek -- kevés politikai értéke van itt és most...
