2017. október 23., hétfő

EZ AZ EMBER EGY CÉLTUDATOS PUSZTÍTÓ

KOLOZSVÁRI SZALONNA 
- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.10.23.


...Megjött! Zúg a Viktor. Kivételesen nem libazöld nyakkendőt vett fel, hanem halványszürkét. Mimagyarok a szabadság népe, jöhet könnygáz, vagy lovasroham, mi összegyűlünk. Mondja Orbán. Taps, öröm és boldogság.

Jöjjenek a labancok, muszkák, szovjetek, németek, de Orbán megvéd minket. Azt hiszem. De jó lenne szaporodni, mert kevesen vagyunk és lehet, hogy megint harcolni kell majd.

A Nyugat akkor is cserben hagyott minket, ezért azóta is szégyellik magukat és ezért utálnak minket. Bátor és harcos nemzet vagyunk és 1000 éve őrizzük Európát. Nagyjából azóta nem értenek minket Brüsszelben. Akkor sem, most sem.

Mi nem bújtunk el soha, semmi elől. Ma azt a napot ünnepeljük, amikor sokmillió magyar ráébredt, hogy magyar. Wittner Mária és Dózsa László a nemzet, de mi farkasszemet nézünk a jelennel, mert az Unió be akar minket nemzetileg darálni. De Orbánnak látomása van. Meg akar szabadulni az elnyomóktól. Történelmi fordulópont van. Itt áll ő és elképedve látja, hogy Brüsszel el akarja foglalni az országot.

Basszus, ez az ember most hirdeti ki, hogy ki akarja vinni Magyarországot az Unióból. Bárki bármit mond, erről beszél. Aki ezt itt most nem érti, az nem normális.

Ahogy az Unióról beszél, azt hinné az ember, a második világháborúról van szó. Orbán szerint mindenki menekülni akar az Unióból. Orbánnak elege van. De ő az Európai Uniót akarja, de itt mi nem vagyunk biztonságban. Európa vakvágányra futott. A globalizáció farvizén elfoglalják az országot a spekulánsok. Brüsszel nem szuverén, hanem a globalizáció martaléka.

Már csak Magyarország áll ellen az elnyomási kísérletnek és a migránsoknak. Orbán őszinte, tiszta és becsületes (ő mondta) és harcolnunk kell, mert a szabadságunk és a függetlenségünk a tét. Most dől el, Európa népei visszaveszik-e országaikat a brüsszeli bürökratáktól.

Érintőlegesen megemlíti a vezér, hogy ő zavarta el az oroszokat. Meg az IMF-et. És persze a migránsokat is. Brüsszelt meg kell zabolázni. Csak az kell, hogy a V4-ek összefogjanak. Soha ne becsüljük le a sötét oldal erejét.

A végére megzavarodott kicsit, mert azt hitte, hogy választási kampánybeszédet tart.

Vége a beszédnek. Ijesztő volt. Orbán viszonylag összeszedett volt, most nem különösebben rángatózott, nem is kukorékolt. Szinte erőt sugárzott. És szívesen mondanám, hogy a szokásos semmitmondó, agyonhasznált szóvirágoktól giccses beszéd volt ez, de nem mondhatom. Nem az volt. Bizonyára jön majd a kormányszóvivők és kormányszóhozók hada, hogy megmagyarázza: Orbán nem az Unióból való kilépésről beszélt. DE. Arról beszélt. Kurvára arról beszélt és felesleges azzal áltatni magunkat, hogy nem lépi meg.

Ez az ember egy céltudatos pusztító. Az őszülő hobbifocista világ életében azt mondta, amit mondania kellett ahhoz, hogy elérje a célját. Amikor liberálisnak kellett lennie, az volt, amikor demokratának, az volt, amikor konzervatívnak, jobboldalinak, kereszténynek, akkor az lett. Számára csak a kitűzött cél létezik. És eldöntötte, hogy amennyiben az Unió első embere nem lehet – és tudja, hogy nem lehet, mert nem buta, sőt – akkor ennek a nyomorult országnak akar a teljhatalmú, senki által nem korlátozható, soha számon nem kérhető ura lenni. Élet és halál ura akar lenni. És meg fogja csinálni, ha módja lesz rá.

Orbán menetelése az első perctől egy szűk baráti társaság menetelése. Az egykori kollégiumi cimboráké, akik együtt rúgtak be, együtt hánytak, ismerik egymás lábszagát, ugyanabból a körből házasodtak és akik ma is szorosan összetartoznak. Orbán ennek a szűk körnek a jelképe. Egyszerűen azért, mert ő alkalmas erre. Ennek a társaságnak egyáltalán nem számít az éhező gyermek, a kínlódó öreg, a menekülő fiatal.

Ezt értsük meg! Mi nem is létezünk. Az ő számukra önmagukon kívül senki nem létezik, senki és semmi nem számít. A kirakatember ma kiállt a szemerkélő esőbe és az arcunkba vágta, hogy mit fog velünk csinálni, ha hatalmon maradnak. Aki ezt nem akarja látni és érteni, az ostoba, aki letagadja, az hazudik.

Ne kelljen ezt az írást előszedni hamarosan és ne kelljen azt mondani, hogy én szóltam. Soha ennyire még nem kívántam, hogy ne legyen igazam.

A MAGYAR ÉRTELMISÉG SÍR A LEGSZEBBEN A VILÁGON

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: ZSEBESI ZSOLT
2017.10.23.


A magyar értelmiség, a magát demokratikusnak nevező ellenzék nem képes visszavenni a hatalmat Orbán Viktortól és helyreállítsa a demokráciát.

A magyar nép egyelőre köszöni szépen, nem csinál történelmet. Nem megy az utcára, nem ragad kapát sem kaszát, és rest felszedni az utca kövezetét, hogy barikádot emeljen belőle. A magyar értelmiséget ez nagyon felháborítja és elkeseríti. Sír és rí, hogy nincs senki, aki tenne valamit. Mindenki mindent eltűr, soha nem borul ki az a bizonyos bili, pedig már mindenkinek a tyúkszemére léptek, az arcába köptek és a zsebeit is kiforgatták. Világos nappal megerőszakolták a fiatal magyar demokráciát, úgy, hogy még filmszerepet sem ígértek neki.

A magyar értelmiségi sír és rí, hogy – azt mondja – nem lehet itt tenni semmit. Az ország egyik fele, olyan hülye, hogy távirányítóval lehet vezérelni Budapestről. A Habony-művekben megnyomják a gombot és azok, ott lent rögtön azt utálják, akit kell. Tiszta szívből. Az állami televízió rátelepszik a köznép szabad idejére, éjjelére és nappalára. Azt duruzsolja a fülébe, hogy Orbán Viktor a király és Soros György a sátán. Azok meg a végeken el is hiszik.

A magyar demokratikus és ellenzéki értelmiség bamba arccal áll, mert hiába dolgozta ki míves szakértelemmel és példás összefogással a világ legjobb választási törvényét, nincs ki bevezesse azt. Hát azt is nekik kellene? Magyarországon a vértelen rendszerváltás után a értelmiségiek úgy gondolták, hogy ezzel vége a történelemnek. Innentől kezdve csak négy évente választani kell menni és ez elég is a boldogsághoz.

Az sem tűnt fel senkinek, hogy 1990 óta volt néhány komoly és véres háború százezernyi áldozattal. Ide-oda bevonultak az amerikaiak, végignéztünk közelről egy genocídiummal összekötött balkáni vérfürdőt, egy Jugoszlávia nevű állam szétesését. Vlagyimir Putyin a baráti és testvéri Oroszország élén bevonult a Krím félszigetre, kiszakítva Ukrajnából, amire szüksége volt és permanens háborút folytat a szomszéd ország határain belül. Szíriában pedig ismét világpolitikai tényezővé bombázta magát. Szóval a történelem még mindig véres és az IS-t sem Orbán Viktor kerítésével győzték le Szíriában és Irakban, hanem ezrek haltak bele abba, hogy kevesebb menekült induljon el onnan Európa felé.

A magyar értelmiség határozottan meg van győződve arról, hogy mindent el kell követni a magyarországi demokrácia helyreállításáért, hogy ismét a nyugati világ része lehessünk, ahol a liberális parlamenti demokrácia uralkodik az ő fékeivel és ellensúlyaival, melyek – lehetőleg – nem egy, de inkább több kézben vannak. A sajtó szabad és az ország összes médiája nem egy párt irányítása alatt áll, nem egy szerkesztőségben, nem egy ember ír minden magyarnak újságot és csinál televíziót, mert ilyen már volt és nem vált be. Csakhogy arra nem voltak felkészülve a magyar demokraták, hogy a szabadságot meg kell védeni, és ha elveszett, vissza kell szerezni, akkor is, ha – akik elvették -, nem akarják visszaadni.

A magyar értelmiség sír. Patakokban folynak a könnyei. Tehetetlenül tördeli a kezét, mert csapdában érzi magát. Nem tud mit kezdeni azzal, hogy egy – immár létező, bár még nem véres – diktatúrát kellene megdönteni, de demokratikus eszközökkel nem lehet, mert ezeket az eszközöket már kivették a kezéből, hiszen a demokratikus eszközök hiánya a diktatúra. Azért szögezzük le: ha alvás közben próbálják meg kirabolni az embert, de arra felébred, joga van megvédeni a javait és akár erőszakkal kitépni a tolvaj kezéből a családi ezüstöt. Az eközben keletkező személyi sérülésekért az illegális behatoló felel és nem a házigazda. Jelentkezzen is az bármelyik oldalon...

ORBÁN '56-OS BESZÉDE: A MARKETING ÉS A MANIPULÁCIÓ MAGASISKOLÁJA GYEREKMESÉBE CSOMAGOLVA

B1 BLOGCSALÁD
Szerző: Mr Flynn Rider
2017.10.23.


És mindig bekajálják ugyanazt a mesét a beszédeire buszoztatott tapsolók. 

Minden marketingesnek megtanítják azokat az egyszerű trükköket, amikkel Orbán beszédei tele vannak. Ennek ellenére úgy játszik a hallgatósággal, ahogy neki jól esik. És mindig megtapsolják. És mindig elhiszik neki ezeket a gyerekmeséket, amikkel a közönséget traktálja.

Nézzük azokat az állandó elemeket, amikkel tele vannak a beszédei:

1. Világ- és mítoszépítés, amiben a „magyarság hősies cselekedetei” vannak a középpontban

Ennek középpontja, hogy „mi magyarok, különleges emberek vagyunk”. Hagyjuk most azt, hogy Sztálin is ugyanezt mondta, csak nem a magyarokat használta, hanem a „kommunistákat”. A magyarok nagy tetteket hajtanak és hajtottak végre. Ez ugyan csupa hízelgés, de az alacsony önbecsülésű magyarságnak mindez mindig olyan, mint hájjal kenegetnék – pontosan ezt akarja hallani.

Orbán a mostani beszédében a saját őrült ötleteit, saját csatáit állította be a magyarok nagy cselekedeteinek. A kormányfő szerint ha meg sem próbáljuk, akkor nem is sikerülhet, valamennyi esély mindig van. "1956-ban megmentettük a nemzet becsületét. 1990-ben visszavettük a szabadságunkat. 2010-ben pedig a nemzetegyesítés útjára léptünk" - hangoztatta. Vagy később:

"Nekünk senki sem mondhatja, hogy lehetetlen. A népvándorlást meg lehet állítani, a globalizációt féken lehet tartani, Brüsszelt meg lehet zabolázni, a pénzügyi spekuláns tervét meg lehet lékelni, az európai egyesült államok őrült ötletére kényszerzubbonyt lehet húzni.”

De emlékezzünk csak vissza arra, amit 2014-ben mondott: Orbán: "Magyarország különleges hely, a magyarok különös népség. Más nemzetek is különösek, de a magyarok még annál is különösebbek."...

KÉTHARMAD?

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: VASVÁRI G. PÁL
2017.10.23.


Forró ősz a víziójuk. És durva kampányt ígértek. Itt van. Benne vagyunk. Mindannyian. Ki nyakig, ki torkig.

Hogyan is lesz a békés átlagemberből gyilkos? A nevezetes Milgram-kísérlet óta (1961- 62, Yale Egyetem) tudhatja a világ: a véletlenszerűen kiválasztott és fizetett kísérleti résztvevők kétharmada eljut ám apró lépésekben odáig, hogy 15 voltról emelgetve a feszültséget, végül halálos, 450 voltos áramütéssel „büntesse” ismeretlen embertársát, akár honfitársát, aki „hibázik”. Kell hozzá két szabály is. Minden „hiba” után nagyobb büntető áramütés következik, aki pedig menet közben kiszáll, az nem kap egy árva fityinget sem. S végül az is kell, hogy ha közben megszólal a kísérleti személy lelkiismerete, akkor valaki felette álló – „a hatalom” – vállalja át a felelősséget az ő tettéért, az akár halálos folytatásért.

Szóval kétharmad. Jegyezzük meg ezt az arányt!

Hasonló emberkísérlet zajlik ma itt is a jelek szerint. Csak nem a tévesen felidézett sokadik szópár a büntetendő „hiba”, hanem az, ha valaki már nem ért egyet a centrális erőtér centrumának gyűlöletpropagandájával, intézkedéseivel. És nem színészek játsszák el a nem látható „hibázó” szenvedését, hallatják a nyöszörgését, jajveszékelő ordítását, halálhörgését, mint Yale Egyetemen. Nálunk a másik oldal is valódi. Ott is élő emberek, kísérleti személyek ülnek, sokan magyarok. Ellenzékiek, civilek, humanisták, akiknek minden valóságos „áramütés” fáj, szenvedést okoz. Az apró lépéseket, amelyekkel a kísérletvezető szándéka szerint egyre csak nő a feszültség, a hatalmi propaganda diktálja: a támadó lózungok, a mind embertelenebb, ellenségképző plakát- és médiakampányok, a ráerősítő nemzeti konzultációk, az internetes trollsereg szélsőjobbos, uszító hozzászólásai.

Haladunk is a törvényszerű, a kétharmados végkifejlet felé…

ORBÁN: 1956-BAN BRÜSSZEL A SOROS-TERVET HAJTOTTA VÉGRE

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Föld S. Péter
2017.10.23.


Megszereztem Orbán Viktor október 23-i beszédét, amit vagy elmond a Terror Háza előtt, vagy nem. (Ez az időjárástól függ.) Nem lőném le a poént, ezért előjáróban csak a lényeget mondanám el: az 56-os magyar forradalmat leverő brüsszeli bürokraták a Soros-tervet hajtották végre.

1956-ban egy kis nép felemelte a fejét, és azt mondta: elég volt! Elég volt abból, hogy mindig Soros nevet a végén. (Fütty, fújjolás.)

Szóltak a magyarok a pesti srácoknak, hogy ne hagyják szó nélkül. És a pesti srácok nem haboztak: fegyvert ragadtak, hogy elűzzék a Soros-terv végrehajtására szerződtetett brüsszeli bürokratákat.

Mert a brüsszeli bürokraták idegeneket akartak a magyarok nyakába ültetni. Olyanokat, akik megmondják nekünk, hogy milyenek legyünk. Elveszik a munkánkat, nem tisztelik a kultúránkat, nem tartják be a törvényeinket.

Soros pénzelte a brüsszeli bürokratákat, mert azt akarta, hogy hajtsák végre a tervét. A brüsszeli bürokraták pedig azt mondták: jól van Gyuri, elnyomjuk a magyarokat, de tudod, hogy Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen. Adjál rá pénzt!

És akkor a Soros visszakérdezett: – Márta, meg akarod csinálni a filmedet?

– Meg, persze! – Mennyi kell hozzá? – 700 millió forint. – Jól, van, megkapod.

Pardon, ezt Andy Vajna filmmogul mondta a Mészáros Márta filmrendezőnek. (Derültség.)

Hol hagytam abba? Ja, a Soros. Hogy ő csak nevetett, mert neki a pénz nem számított. Volt neki, annyi, hogy Dunát lehetett volna vele rekeszteni.

És akkor a magyarok kivágták a magyar zászlóból a Soros fényképét. Mert gyűlölték azt az embert már akkor is. Tudták róla, hogy terve van neki, amivel ráveszi a brüsszeli bürokratákat, hogy elnyomják a magyarok szabadságvágyát. (Fújjolás.)

Ez még azelőtt volt, hogy a Gyurcsány kiment Brüsszelbe, hogy a brüsszeli bürokraták tankjaival térjen vissza Magyarországra. Kíméletlenül végrehajtotta a Soros tervet, a Soros meg ott nevetett a háttérben. Teli volt plakátolva az ország a Soros képével, hogy mindenki lássa, milyen az, amikor nevet. (Fújjolás.)

Jöttek Gyurcsánnyal a brüsszeli bürokraták, mert ők mindenütt ott vannak, amikor a magyaroknak ártani kell.

De a magyarok nem hagyták magukat. Fél évvel a forradalom leverése után, 1957. május elsején, negyedmillió fővárosi dolgozó vonult fel a brüsszeli bürokratákkal teli dísztribün előtt. (Fújjolás.)...

OKTÓBER 23. MINDENKINEK? KINEK?

GONDOLATVILÁGBAN BLOG
Szerző: Andrew_s
2017.10.23.


Eljött idén is az elvárt ünneplés ideje. Október 23-a. A kormány készül a vezéri haknira, miközben a viharos időjárásra hivatkozva lemondták a nagy nehezen sem igazán összejött ellenzéki megmozdulást. Az interneten, a közösséginek nevezett, és mára talán a leginkább szókimondóvá vált, médián, a fórumokon meg megy a szellemi sárdagasztás. Nem egy esetben bármit odamondogatva bárkinek.

Holott egy polgárháborús helyzet sajátja, hogy nincsenek abszolút jók. Talán abszolút rosszak sem. A történelmileg nem is olyan régen lezajlott délszláv események mutatták: korábban békésen elé, egymás virágait is talán megöntöző emberek ugrottak egymás torkának. Meg olykor egymás feleségének. Még a külső reakciók sem feltétlenül irányadók. Jól mutatja ezt, hogy kívülről nézve a közel-keleti háborúk is pontszerűek. Talán ennek köszönhető, hogy a kereszténységet emlegető magyar kormány a keletről érkező keresztény menekülteket sem igazán érezte támogatandónak. Jelezve: a távolság összemos. A történelmi távolság is. Az összemosás pedig kedvez a politikai tematizálásnak.

Így be lehet 1956-ot állítani egy anti-szocialista megmozdulásnak. Azoknak, akik elfelejtik: Nagy Imre sem volt antikommunista. Miközben 1953 után már Rákosi moszkvai támogatottsága volt a régi. Legutóbb azt is olvastam egy kommentben, hogy: "56 ezért tört ki mert a politika a németek után a ruszkikak adta át a lakosság gyilkolását.." Pedig tudjuk: a szovjet csapatok "bevonultak" Budapestre. Ahogy az ÁVH alkalmazottai sem a Holdról érkeztek korábban. Azt pedig sosem fogjuk megtudni, hogy mi lett volna, ha 1956 októbere másként telik el, mint ahogy eltelt. Eltelt, ahogy eltelt. Olyan következményekkel, amelyek joggal égnek be a történelemkönyvekbe. Előbb-utóbb talán a maga tényszerűségeivel is...

PERMANENS FORRADALOM VAGY ELLENFORRADALOM

MÉRCE
Szerző: TAMÁS GÁSPÁR MIKLÓS
2017.10.23.


Az egyik legfontosabb dolgunk a baloldalon: a vereség beismerése.

Európában – de nemcsak Európában – majdnem mindenütt a rasszizmus győzött. Az egyetlen nem idegenellenes ausztriai párt (a Zöldek) kiesett a parlamentből az október 15-ei választáson. A fiatal magyarországi polgárság pártja (a Momentum, a hipszter jobboldal, egyben „új MDF”…) megakasztaná a menekültek bejövetelét (megtartaná az Orbán-kerítést, kvótakereskedést javasol: a menekültkvóta alapján Magyarországra jutó pár emberért más országnak fizetne a magyar kormány fejpénzt, ha ott befogadják, akit „mi” nem akarunk), miközben erősítené az európai föderalizmust: tehát fehérek ellen nincs kifogása. Baloldali pártokban (így például a Die Linke némely tekintélyes vezetői körében) az idegengyűlölő trendhez való részleges alkalmazkodást diktálná a vereségtől való félelem. Ez csak néhány példa a sok százból. Az idegenellenes (szélsőjobboldali vagy konzervatív) pártokra jut sok helyen, sok országban, sok régióban a legtöbb munkásszavazat.

A nyugati, az európai országok dolgozói az állásukat (és a népjóléti rendszereiket) féltik a bevándorlóktól, menekültektől, vendégmunkásoktól – mindenekelőtt a színesbőrűektől, az iszlám vagy a görögkeleti (ortodox, pravoszláv) keresztyénség híveitől. Az újonnan érkezettektől, de a már régóta helyben lakóktól is. Az antiszemitizmus szintén erősödik, bár nem tartozik ma a radikális jobboldal fő témái közé. (És színezi az Izrael arabellenes kirekesztő politikája iránti rokonszenv.)

Amikor a honpolgárok politikai társadalmai („államok”) fölbomlanak amiatt, mert az egyes etnikumok – még mindenfajta nemzetiségi elnyomás nélkül se, amint Katalónia és Skócia és Flandria ékesszólóan példázza – nem képesek és nem hajlandók többé együtt élni, akkor az európai (polgári) demokratikus állameszme befejezte földi pályafutását.

Amikor a társadalmi osztályok és társadalmi nemek egyenlőségét és a hierarchikus hatalom alóli fölszabadulását (mint demokratikus össztársadalmi célt, célképzetet) letromfolja az etnikai egység, összetartás – amelynek leple alatt zavartalanul folytatódik a kizsákmányolás, elnyomás, megalázás –, akkor a történelmi baloldalt a maga alapjellegében éri vereség...

TEGYÜNK ÚGY, MINTHA NORMÁLISAK LENNÉNK

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- DÜHÖNGŐ, ORDÍTOK BLOG
Szerző: Swan Edgar
2017.10.21.



Tegyünk úgy, mintha nem lennének pártok. Vagy lennének, de senkit nem érdekelnének. Tegyünk úgy, mintha nem egymás legyőzése lenne a feladat és nem a másik földbe döngölése lenne a cél, hanem az, hogy jól működjön ez az ország. Tegyünk úgy, mintha egyáltalán nem számítana, hogy ki milyen oldalra sorolja magát önként, vagy sorolják önkényesen. Tegyünk úgy, mintha képesek lennénk – még, vagy már – megbeszélni közös dolgainkat. Tegyünk úgy, mintha ez egy ország lenne és nem kettő, vagy öt és tegyünk úgy, mintha lenne valami konszenzus abban, hogy az itt élők érdekében politizálnak azok, akik abból élnek. Tegyünk úgy, mintha normálisak lennénk.

Nézzük át fontosabb dolgainkat úgy, mintha nem valamilyen oldaliak lennénk, hanem egyszerű polgárok.

Határkerítés. Azt gondolom, egyetlen felelősen gondolkodó ember sem véli úgy, hogy egy ország határait nem kell védeni. Ami ennél talán még fontosabb: a külső, európai határokat kell elsősorban védeni. Azt is gondolom, hogy senki nem akar számolatlanul és ellenőrizetlenül beáramló embereket az országában látni. Legyenek azok az emberek akár gazdasági migránsok, akár valódi menekültek. Bűnözőket, terroristákat meg egyáltalán senki sem akar maga körül látni. A migrációs- és menekültválság létező jelenség. Ezt eltagadni butaság. Azonban fontos, hogy az Európai Unióval közös védelmi rendszert dolgozzunk ki, mert az Unió közepén egy körülkerített ország mit sem ér. Hiszen így nem csak az érkezőket zárjuk ki – azt is más országok rovására, mert csupán odébb tereljük őket -, hanem önmagunkat is bezárjuk.

A menekültekkel – a valódi menekültekkel – emberségesen kell bánni. Aki az életéért fut, az oltalmat érdemel. Szigorú ellenőrzés után azokat, akik megkapják a menekült, vagy oltalmazotti státuszt, be kell fogadni mindaddig, ameddig vissza nem térhetnek a hazájukba. Vagy ameddig a megfelelő eljárást követően meg nem kapják az állampolgárságot, amennyiben maradni akarnak. De ellenük uszítani, hergelni a társadalmat nem szabad. És nem csak miattuk nem szabad, hanem önmagunk miatt sem. A saját emberségünk megőrzése érdekében.

A gazdasági migránsok esete más. Ott el kell döntenie az adott országoknak, hogy hány emberre és milyen szaktudással rendelkező emberre van szüksége a saját gazdasága érdekében. Nyugodtan lehet és kell is válogatni és csak azoknak az embereknek kell megadni a belépési és munkavállalási engedélyt, akik a hasznára válnak az országnak. Nem hangzik túlságosan humánusan, de ez nem is erről szól, hanem kőkemény üzlet.

Európai Unió. Egyáltalán nem hibátlan, nagyon távol van a tökéletestől. De mégis egy közösség, amelynek tagjai vagyunk és tagjai is akarunk lenni. Nem hinném, hogy az a normális, hogy a tagországok közül egy akarja megmondani, hogyan működjön a közösség. Az közös döntés, tárgyalások, viták, egyezségek útján létrejövő kompromisszumok sora. Vannak előnyei a közösséghez tartozásnak és vannak hátrányai. Sokkal több előnye van, mint hátránya. De alkalmazkodni kell – mindenkinek a másikhoz -, különben nem működik. Nem támadni kell a rendszert, hanem közös akarattal jobbá tenni.

Magyarország. Közös otthonunk. Egy van belőle, itt kell élnünk. Együtt. Baloldaliaknak, jobboldaliaknak, liberálisoknak, szocialistáknak, kékeknek, zöldeknek, időseknek, fiataloknak. Ez a mi országunk. Nem egy párt, nem egy másik párt, nem valamelyik kormány, nem politikusok tulajdona, hanem mindannyiunké. El kell fogadnunk egymást, mert máshogyan nem lehetséges egy fejlődő, szabad országot építeni. A mindenkori kormány feladata nem az ellentétek generálása és kiélezése, hanem a társadalmi béke megteremtése.

Ha legalább a fenti dolgokban nagyjából egyet tudunk érteni, akkor máris előbbre léptünk. Akkor talán megértjük, hogy alapvetően ugyanazt akarjuk. Normális országot. És mindegy, mi az aktuális kormány színe, neve, irányultsága, ha ezeket az alapvető normákat magáénak érzi, akkor jó. Akkor az ország érdekében dolgozik. Ha megtagadja ezeket az alapvető normákat, akkor nem jó. Akkor saját, kicsinyes érdekei szerint működik. Ennyire egyszerű ez.


'56 EMLÉKEZETE HALVÁNY ÉS TÉVÚTRA VEZET

1000 A MI HAZÁNK BLOG
Szerző: HaFr
2017.10.23.


"Csalás nélkül szétnézni könnyedén." 1956 célja -- ha a zavarosból valamit ki lehetne halászni -- az önigazgató, független, semleges szocialista jóléti állam volt. A forradalom hőseinek személyes bátorságáért el nem múló tisztelettel adózhat mindenki, aki tudja, hogy ma harmad akkora politikai nyomás alatt sem veszik egy maroknyinál többen a bátorságot az ellenállásra. Ennek ellenére '56 nem a polgári szabadságról szólt, vagy csak ennyiben. Antikapitalista, antiliberális és főleg zavaros céljai semmiben sem igazítanak el a mai teendőinkkel kapcsolatban, sőt ha valamit tennünk kell, akkor velük szemben állást foglalni.

'56-ot Kádár olyannyira beteljesítette az önképe szerint -- az autonóm, proto-piaci elemeket is tartalmazó szocialista jóléti állam formájában --, hogy sikerült vele a egyének hősiességét nélkülözhetővé tenni, mivel a személyes és polgári szabadság eleve nem voltak része a forradalmi céloknak. Ezért tudták könnyedén ráhúzni '56-ra, hogy tulajdonképpen bűnözők és "antiszociális elemek" fegyveres támadása történt a népi demokrácia ellen: mert annyira nem voltak az egyének szabadságában fogant céljai. Kádár nem vehette el azt a szabadságot a harminc évig uralt népétől, ami benne sem volt annak '56-os víziójában. Így válhatott '56-nak Kádár nemcsak a véres megtorlójává, de csaknem az evolutív beteljesítőjévé is, végül sokkal szélesebb legitimációval, mint ami '56-ot valaha övezte. És nyilván Kádár úgy adott antikapitalista, antiliberális látszatautonómiát, hogy az eredeti '56-os célok is a meg nem értés jegyében fogantak. Reálpolitikából talán, de meg nem értésből is, ami egy fenntartható, boldog ország morfológiáját illeti...

"AZT SUGALLNI, HOGY EZ VOLT AZ 56-OS FORRADALOM, ALJAS HAZUGSÁG"

SZTÁRKLIKK BLOG
Szerző: VÁSÁRHELYI MÁRIA
2017.10.23.


Hogy mi a baj azzal, hogy az 56-os forradalom 61 évfordulóján egyre többen a lincseléseket ábrázoló képeket posztolnak? Hát elmondom: Édesapámat, aki a Nagy Imre kormány sajtófőnöke volt, 1957. áprilisában tartóztatták le Snagovban, ahová a forradalom vérbefojtása utána deportáltak minket.

Letartóztatása után másfél évet töltött magánzárkában, ami azt jelentette, hogy egy akkora cellába volt bezárva, amibe egy priccs, egy asztal és egy szék fért be. WC-re sem mehetett ki, egy küblit kapott.

A szobában egy 25-ös égő égett és hemzsegtek a poloskák. Két-három hetente egyszer vitték ki "sétálni" 10 percre, egy alagsori, patkányoktól hemzsegő helyiségben járkálhatott fel-alá.

Könyvet is csak egy fél év után kapott először. Nemcsak fizikailag, hanem idegileg és lelkileg is az összeomlás határára került.

A börtönőrök és kihallgatók egy része a Köztársaság téri és körúti lincselések áldozatainak hozzátartozói voltak, akikben égett a bosszúvágy és a testi és lelki kínzások legkülönbözőbb módszereit vetették be a forradalom letartóztatott résztvevőivel szemben. A kihallgatások során egyfolytában a budapesti lincselésekről készült borzalmas felvételekkel szembesítették őket, azt sulykolva, hogy ez volt a forradalom...

VÉLETLEN TALÁLKOZÁS MARTIN MIKLÓSSAL, AZ 1956-OS MELLBOURNE-I VÉRFÜRDŐ LEGENDÁS VÍZILABDÁZÓJÁVAL LOS ANGELESBEN

LIBRARIUS
Szerző: BOTOS BETTINA
2017.10.23.



Szokták mondani, hogy Los Angelesben sosem tudhatod hol, mikor, melyik hírességbe botlasz bele… Bár Dr. Martin Miklós nem számít egy itteni tipikus „celebnek”, az egykori vízipólós kétségkívül ikonikus alakja a magyar vízilabda-történelemnek. A vele való első, véletlen találkozást egy amerikai ismerősömnek köszönhetem, és többre értékelem, mint ha egy hollywoodi hírességgel futottam volna össze… Évek óta tartó ismeretségünk ellenére is, mindig nagy izgalommal várom a vele való együttléteket. Visszaemlékezéseinek, a háza falán látható sok-sok korabeli fényképnek, ereklyének, a polcokon tornyosuló könyveknek köszönhetően mindannyiszor egy számomra meg nem élt történelmi korszakba, egy csak elbeszélésekből hallott és filmeken látott világba kaphatok betekintést.

Dr. Martin Miklós a nagy presztízsű USC és Princeton egyetemek egykori ösztöndíjasa, tanára, francia nyelvész professzor és művészettörténész, az 1952-es és 1956-os ötkarikás játékok magyar vízilabdacsapatában játszott.

A többszörös európai és olimpiai bajnok már hatvan éve él az Egyesült Államokban, ugyanis, az 1956-os, Melbourne-i Olimpia után, nem tért vissza Magyarországra. A mai napig is az uszoda és a sport megszállottja és aktív művelője. Személyében egy rendkívül sokoldalú, életvidám, kockázatokat is bőven vállaló embert ismertem meg, akiben még mindig ott bujkál a “fenegyerekség” vagy „zsiványság” huncut bája, és az ellenállhatatlan humorérzék. Még mindig, a nyolcvanas éveit taposva is naponta úszik egy órát az egyetem uszodájában… Hétvégenként vidéki házát alakítgatja vagy épp új házat épít… Rajongással beszél a francia irodalomról, a Los Angeles-i háza falára kifüggesztett festményeiről, mindeközben irigylésre méltó derű és életigenlés sugárzik róla, valahányszor találkozunk.

A híres-hírhedt „melbourne-i vérfürdőt” és az akkori eseményeket személyesen is átélő olimpikon vízilabdázó élete az 56-os olimpiai játékok után teljes fordulatot vett…

Az emlékei alapján, milyen volt közelről megélni az 56-os eseményeket? Épp a Melbourne-i Olimpiára készült akkor a magyar vízilabda válogatott

A svábhegyi Vörös Csillag Szállóban voltunk elszállásolva az Olimpia előtti edzőtáborban. A forradalom hírére, a távoli lövések hallatára lementem a városba, hogy ellenőrizzem, a családommal minden rendben van-e. Az aggódás mellett is nagyon bizakodóak voltunk...


VAN EGY OLDAL AZ INTERNETEN, AHOL SCHMIDT MÁRIA ÉS SZANYI TIBOR BAROMSÁGAI NÉLKÜL LEHET FELFEDEZNI 1956-OT

444.HU
Szerző: Tbg
2017.10.22.


Sajnos az 1956-os események emlékét folyamatosan beárnyékolja a politika, amely még ma is megpróbálja jobbról vagy épp balról széthazudni a történteket, így egyre kevesebbeket érdekel a XX. százazi magyar történelem egyik legkülönösebb korszaka. 

Szerencsére a magyar kutatók maradtak a kaptafánál, és pár évvel ezelőtt a forradalom filmes és fotós emlékeit is elkezdték katalogizálni, illetve interaktív térképre kasírozni, így bárki - politikai hovatartozástól függetlenül – eredeti filmfelvételekkel és fotódokumentumokkal barangolhatja be 56 tájait, helyeit.

A kutatómunka még messze nem ért véget, mivel a legtöbb filmes emlékünk nem is magyar, hanem külföldi (brit, amerikai, francia, német stb.) tulajdonban van. Annak idején a legtöbb anyagot elkészíteni és kimenteni Magyarországról a külföldi híradóstábok tudták.

Főként ilyen felvételekből áll össze a Magyaroktober.hu nevű interaktív térkép, amin utcáról utcára lehet követni a forradalmi eseményeit, az ott készült profi vagy amatőr felvételek alapján...

'56 A TÁVOLBAN

HVG ONLINE - VÉLEMÉNY
Szerző: RÉVÉSZ SÁNDOR
2017.10.23.


Mi marad a liberális szocializmus forradalmából és a megszálló hatalom elleni szabadságharcból azoknak, akik a liberalizmust is, a szocializmust is tagadják egy meg nem szállt, külső hatalom parancsuralma alatt nem álló országban? Semmi. Nekik nem a forradalom egy részét kell a forradalom egészének hazudniuk, hanem a forradalom ellentétét. A magyarok szabadságharcának kell hazudniuk a magyarok szabadságjogai elleni harcot, és erre kell redukálni '56-ot.

1956 - a múlt. Mint 1848. A rendszerváltás éveiben nem az volt. Reveláció volt. Kinyíltak a három évtizeden át befogott szájak, föltörtek a betömött források, láthatóvá váltak a föld alá szorított tények. '56 megelevenedett. Az '56-osok beléptek a közéletbe és alakították azt. Szervezeteket alapítottak és vezettek; temettek, beszéltek, szerepeltek, ott voltak a pártok vezetői, a választások jelöltjei, az ország kormányzói és törvényhozói között. Az első szabadon választott kormány feje '56-os volt, a másodiké meg ellen-'56-os pufajkás, s mindkettő ciklusában egy prominens '56-os volt a köztársaság elnöke. A Nagy Imre per életben hagyott öt vádlottja közül ketten közöttünk voltak még. De csaknem annyi idő telt el a rendszerváltástól mostanáig, mint a forradalomtól a rendszerváltásig. Közel járnak már az ötvenhez a legfiatalabbak is, akik a rendszerváltás '56-revelációját átélték. A nyolcvanhoz közelednek az egykori gyerek-forradalmárok, akik '56 politikai jellegéről koruknál fogva még nem tudhattak semmit. A forradalom diákjai, ifjúmunkásai, kallódó fiataljai a kilencedik ikszben járnak. Közülük már csak Mécs Imre és Wittner Mária van jelen a közélet ellentétes pólusain. Azok közül, akik véleményformálóként élték át a forradalmat és alakították annak utóéletét, Kende Péter és Méray Tibor van még velünk. Méray a kilencvennegyedik évében jár, Kende karácsonykor lesz kilencven. Isten éltesse őket sokáig. A forradalom vezetői közül nem él már senki.

'56 a rendszerváltás idején a forradalmárok és az utókor közös tulajdona volt. Ma már csak az utókoré. Mint történelmünk összes többi forradalma, felkelése, szabadságharca. Ezeknek az a közös tulajdonságuk, hogy egyszerre aktuálisak és nem azok. A valóság sohasem eszményi, a forradalmak eszményeiből mindig tartozik valamivel. Másrészt meg, mire egy forradalom az utókor birtokába jut, épp eleget változik a világ, s gyarapodik a történelmi tapasztalat, hogy ne lehessen minden érvényes úgy, mint egykoron.

Az ünnepnapi tudat viszont nem árnyal. Történelmi eseményeket történelmietlenül szoktak ünnepelni. Ez az azonosulás feltétele. Történelmi távolságban lévő történésekkel csak a távolság tagadásával lehet azonosulni. Az ünneplés szentesítés. Szent forradalomhoz szentségtörés a távolság megtartásával viszonyulni. Szentséget törünk, vagy történelmet hamisítunk. Ki kicsit, ki nagyon...

VÁLTOZÓ MÚLT

NÉPSZAVA ONLINE - VÉLEMÉNY
Szerző: N. KÓSA JUDIT
2017.10.21.


Népfelkelés és nemzeti függetlenségi megmozdulás: ez volt ötvenhat definíciója huszonnyolc évvel ezelőtt, amikor Szűrös Mátyás október 23-án a Kossuth téren kikiáltotta a köztársaságot. A Parlament körül hullámzó tömeg pedig mintha szuperexpresszen ült volna, csak éppen az út nem változatos tájakon, hanem a változó történelmen vezetett keresztül. Még nyolc hónap sem telt el azóta, hogy Pozsgay Imre egy ország döbbenetére bejelentette: a történészek kiderítették, ötvenhat októberében nem ellenforradalom, hanem népfelkelés zajlott. Most meg - ujjongtak a téren zsúfolódók - ez az évtizedeken át tabunak számító dátum az új kor ünnepe, 
a köztársaság születésnapja lesz.

Nem tudom, ha akkor ott, a téren megkérdezett volna valaki, szerintem milyen lesz a jövő, mit válaszoltam volna. Hiszen a múltról is alig tudtam valamit. Az én nemzedékem, egy évtizeddel később születvén csak a hiányokból szerzett saját tapasztalatot ötvenhatról. A lyukak a falakban, az eltűnt szomszédok, a nyolcadikos történelemkönyv, amelynek a végéig valahogy egyetlen tanévben sem sikerül eljutni. A családi történetek elharapott félmondatai, hogy ezerszer elmondták, nagyapám a pincében a töpörtyűs pogácsával fogyasztott lekvár után hagyta meg örök utasításul, "kenyér mindig legyen itthon, fiam"; de arról sosem beszéltek, hogy aztán hová vitte el és kicsoda a nagypapát, pláne arról, hogy miért.

A jövő aztán rettenetesen gyors lett. Egy évvel a köztársaság kikiáltása után az egykori elítélt, Göncz Árpád köztársasági elnökként már arról beszélt: "ötvenhat annyiféle volt, ahányan átéltük". Újabb két év múlva pedig kifütyülték őt a csoportosan felvonuló bőrfejűek, nem hagyva, hogy végigmondja a beszédét. Az az éppen negyedszázaddal ezelőtti október huszonharmadika korszakhatárrá vált: onnan már megjósolható, vagy legalábbis elképzelhető lett 2006 is, a könnygázfüst és Kosáry Domokos ünnepi beszédének megzavarása.

Ötvenhat mindmáig annyiféle, ahány elbeszélés él róla. Mindenkinek van hozzá valamilyen viszonya, mégpedig az érzelmekből táplálkozó. Ezt próbálta meg tavaly kihasználni a Fidesz, amikor Schmidt Mária vezényletével kísérletet tett ötvenhat újrarajzolására: a pesti srácok forradalma, a tündöklő arcú, múlt nélküli, kettétört jövőjű kamaszok szabadságharca illuzórikus kreálmány ugyan, de sok szempontból hasznos. Feledtetni lehet vele a makacs és a narratívából kilógó tényeket - említsük e helyt csak a kommunista Nagy Imrét -, és úgy működik, mint a Tanácsköztársaság esetében a proletár gyerekek és a Margitsziget. Mellékszál, de olvasókönyvben, iskolai ünnepségen jól mutat...

A SCHMIDT-KASTÉLY, 1956

ÉLET ÉS IRODALOM / PUBLICISZTIKA
- SZABADPOLC BLOG
Szerző: EÖRSI LÁSZLÓ
2017.10.20.



1956. november 4-én hajnalban a szovjet intervenció hírére és Nagy Imre kormányfő rádióbeszédének hatására – amelyet harci felhívásnak értelmeztek – a tömeg lefegyverezte az óbudai folyamőrlaktanyát, majd a Schmidt-kastélyban (Kiscelli-kastély) spontán módon egy ellenálló csoport jött létre. Tagjai között voltak katonatisztek, tiszthelyettesek, tiszti iskolások, gyári munkások, segédmunkások (főleg a közeli Újlaki Téglagyárból), diákok (jórészt a szintén közeli Orvossegéd Képző Intézetből) és még náluk is fiatalabb gyerekek.

A gondnok hiába kért a múzeum részére hatósági védelmet. Így ő figyelmeztette a jövevényeket arra, hogy „harcok esetén nagy kár származhat a műtárgyakban”. Erre egy törzsőrmester így válaszolt: „A magyar vér sokkal drágább, mint a múzeumi tárgyak.” A rangidős Pércsi Lajos őrnagy viszont felszólította a gondnokot, hogy helyezze biztonságba az értékes képeket.

Pércsi nemcsak a legkorosabb és a legmagasabb rendfokozatú volt, de a legmegfontoltabb is, így hamarosan mindenki elismerte vezetőnek. Őt még két nappal korábban a VIII. kerület parancsnokhelyettesévé nevezték ki. „Mint magyar embernek fájt, hogy a tárgyalások ellenére a szovjet csapatok váratlanul megtámadták Budapestet – vallotta később a csatlakozását firtató kérdésre. – Nagy hatással volt rám az is, hogy az ott tartózkodó tiszti iskolás növendékek lelkesedtek, tele voltak tűzzel. [...] A kastélyban tartózkodó fegyveres személyeket nem tartottam ellenforradalmároknak, valamennyit lelkes magyar fiatalnak tartottam, akik jogosan fogtak fegyver Nagy Imre felhívása alapján, Budapest megvédése érdekében.”

A csoport egyik tagja, Dalmadi Jenő lövész tiszti iskolás 50 évvel később így emlékezett vissza Pércsi őrnagy rögtönzött szónoklatára: „Ez az ország a mi országunk! Nekünk kell megvédenünk. Nem teszi meg helyettünk senki. Sem az USA, sem az ENSZ. Nincsenek páncéltörő fegyvereink, a födémek nem bombabiztosak. Ameddig tudunk, harcolunk! Ha elfogadtok parancsnokotoknak.” Dalmadi még 1957-ben a nyomozók előtt is vállalta meggyőződését: „Egyetértettem a függetlenségi követeléssel. Arra hivatkozhatom, hogy minden nemzetnek joga van az önrendelkezéshez.”

Pércsi katonai mintára szervezte meg a mintegy 40 főnyi osztagot: három szakaszt, a szakaszokon belül tízfős rajokat osztott be. A létszám nőttön-nőtt (a Széna téri szabadságharcosok közül is csatlakoztak hozzájuk), újabb szakaszokat kellett kialakítani. Létrehozott egy egészségügyisekből, sofőrökből, szakácsokból, telefonügyeletesekből álló tízfős törzset is.

Az első komolyabb akció a kopaszhegyi adóközpont szétrombolása volt, amelyet Pércsi őrnagy utasítására Erdősi Ferenc légvédelmi hadnagy vezetésével hajtottak végre. Mindez a tévedés számlájára írható: azt hitték, hogy zavaróállomást szüntettek meg, ami gyakran lehetetlenné tette a rádió hallgatását. „A határőrség adóközpontjának megbénításával a Határőrség Főparancsnokság elvesztette csapatai felé, valamint a társfegyvernemekkel tartott hírközlési lehetőségeit. [...] Megszűnt [...] a lehetőség a Magyar Népköztársaság államhatárainak őrzésére és egyéb hadműveleti tevékenységre [...], ami felmérhetetlen erkölcsi zavart idézett elő...” – jelentette Ludvig István százados, hozzátéve, hogy ez az „ellenforradalmi támadás” ötmilliós veszteséget okozott a „népgazdaságnak”. Erdősi hadnagy 1957-ben ezt vallotta: „Pércsivel megegyezett a véleményünk a Nagy Imre-felhívással kapcsolatban, mindketten készek voltunk a szovjetek ellen harcolni.”

November 5-én az egység már aknavetőkkel is rendelkezett. Ezeket beásták, és felkészültek az összecsapásra. Mivel szovjet felderítő repülőgépek is megjelentek, az álcázásra is ügyelni kellett. A nap folyamán kisebb harci események zajlottak le a Bécsi úton haladó szovjet erőkkel. „Azért akartam volna harcba bocsátkozni a szovjet katonai egységekkel, mert eleget akartam tenni Nagy Imre felhívásának, és mint magyar katona a felhívást parancsnak tekintettem. Továbbá igazságtalannak tartottam, hogy a szovjetek megtámadtak bennünket” – hangsúlyozta 1957-ben az ekkori álláspontját.

Ám a következő órákban egyre felerősödtek kétségei a további ellenállás értelméről. Fel is vetette a többieknek, hogy stratégiai szempontból alkalmatlannak tartja a bázist, mert kiugrik a terepből, ezért könnyű megsemmisíteni. Tüzérségi támadásra az épület könnyen összeomlana, és maga alá temetné a védőket. Másrészt onnan – a nyugati irányt kivéve – a kilövést sem tartotta eléggé kedvezőnek. A szabadságharcosok azonban – akiknek fegyelmezetlensége is rendre gondokat okozott – nem akartak távozni onnan. Csalódott volt amiatt is, hogy hiába várta, nem érkezett komoly erősítés. Nem az ENSZ-erőkre vagy az amerikaiakra gondolt, hanem a környékbeliekre és az újpestiekre, csepeliekre. „Egyik helyről sem kaptam értesítést vagy támogatást. Ebből azt a következtetést vontam le, hogy a magyar nép nem tette magáévá Nagy Imre felhívását” – ebben alaposan tévedett, ekkoriban Újpesten és még inkább Csepelen igen súlyos harcok folytak. „Továbbá kezdtem mérlegelni a magyarok és a szovjetek közötti erőviszonyokat, és nem láttam értelmét az egésznek.” Ezt a mérlegelést forradalmár tiszttársai többsége még a tűzszüneti időszakban nem, de november 4-én már a hajnali órákban lefolytatta. „Ekkor már tudtam azt is, hogy Kádár lett a kormány vezetője, és tudtam róla, hogy ő börtönben ült a Rákosi ideje alatt. Erről azt gondoltam, hogy a helyzet másképp fog alakulni, mint amilyen volt Rákosi idejében.” Vagyis megbízott Kádár János konszolidációs ígéretében.

Mindezeket nem merte megosztani a fegyvereseivel, és ezt valószínűleg bölcsen mérte fel. Abban a felfokozott hangulatban ezt egyesek árulásnak értékelték volna. Ezért sötétedéskor titokban eltávozott...


A GIMNÁZIUMOK RANGSORÁRÓL

TANÍ-TANI ONLINE
Szerző: NAHALKA ISTVÁN
2017.10.19.


Érdekes kérdéseket vet fel annak a kiadványnak a megjelenése, amely a HVG Kiadó jóvoltából minden évben közli a gimnáziumok egyfajta rangsorát. E listák, egyáltalán a rangsorkészítés megítélésével kapcsolatban lényegében két eltérő nézet alakult ki. Vannak a sorrendet fontosnak, hitelesnek tartók, és vannak azok, akik már az ilyen listák elkészítését is rendkívül problematikusnak ítélik. A fő vitakérdés a két tábor között az, hogy vajon hiteles lehet-e az iskolák tevékenyégének értékelése annak figyelembe vétele nélkül, hogy kiket tud magához vonzani az iskola, hogy tehát milyen szintről indulnak a „sikerek begyűjtésében” azok a gyerekek, akik az egyes iskolákba járnak. Egy a köznyelvben elitnek mondott iskola felvételiztet, válogat a gyerekek között, eleve a jobb tanulókat veszi fel, a végső eredményei is lényegesen jobbak lehetnek az átlagosaknál, már csak e szelekció miatt is. A kritizálók tábora mindig élesen veti fel annak szükségességét, hogy valamilyen módon a pedagógiai hozzáadott értéket (PHÉ) kellene mérni, azt, amit az iskola tesz hozzá ténylegesen a tanulók tudásához.

Magam is „beszálltam” ebbe a vitába, néhány éve közöltem egy olyan gimnáziumi sorrendet, ami az Országos kompetenciamérésben (OKM) meghatározható PHÉ-t veszi alapul, és összehasonlítottam az így kialakuló listát a HVG rangsorával. Nagy volt a különbség.

E mostani tanulmány részben továbbgondolása az előzőnek. Ma több mindent látok szakmailag érdekes és a folyamatokat ténylegesen befolyásoló tényezőnek, szeretnék ezekről írni. De egy másik motivációm még fontosabb volt: szeretném felülvizsgálni és módosítani bizonyos tekintetben három évvel ezelőtt kialakított álláspontomat. A szakmai mondanivaló lényege nem változott, „nem álltam át a másik oldalra”, a rangsorkészítést most sem tartom értelmes tevékenységnek, a mégis elkészült rangsorok legtöbbjét megtévesztőnek tartom (a három éve készített sajátomat is, ezt már akkor is leírtam). De azt hiszem, differenciáltabban tudom megítélni azt a „teret”, amelyben e rangsorok szerephez jutnak, így némileg másképpen látom a funkciójukat is. Vagyis e tanulmányban egy a korábbinál finomabb optikával nézek a jelenségegyüttesre, és ezzel azt is bemutatom, miképpen formálódott a saját megközelítésem.

Már a korábbi tanulmányban leírtam, hogy a sorrendek nyilván mutatnak valamit, bármilyen alapon készültek is. Ha a „naturális mutatókat” (OKM teszteredményeket – de nem PHÉ-t –, versenyeredményeket, a továbbtanulási adatokat, nyelvvizsgaeredményeket) veszi figyelembe valaki, akkor kap egy sorrendet, ami függ ugyan a meghatározásának mikéntjétől, de mégiscsak azt mutatja meg, hogy mely iskolák azok, amelyekben a tanulók a legmesszebb jutnak a felkészülésben. Ez az eredmény értékelhető úgy, hogy nem tesszük fel az okokra vonatkozó kérdéseket. Első megközelítésben nem érdekel bennünket, hogy miért lettek adott iskolákban jobbak az eredmények. Ez következetes álláspont. A kérdés csak az, hogy van-e bármilyen információtartalma így a közölt sorrendnek...

AZ ILLÚZIÓK NÉPÉNEK FORRADALMA

PUPU BLOGJA
Szerző: PuPu
2017.10.23.



Már megint eljött a nap, mikor a nép egy része feszeng, más része meg szent hevülettel hirdet hülyeségeket, alkalmat keresve önmaga ünneplésére.
Nemigen lesz ebből már nemzeti ünnep soha, egymásközt szólva alkalmatlan is erre a feladatra.
Szanyi meg elkövette azt a bűnt, hogy megmutatta a valóság egy kis részletét, és azt várta, hogy olvasói majd megértik azt, amit mondani akar, de hát ugyan miért is értették volna meg, mikor ennél sokkal egyszerűbb dolgokkal sem tudnak megbirkózni?
Valószínűleg rosszul gondolkodunk, talán nekünk is a zsigeri érzelmekre kellene játszanunk?
Minden magyarázkodás helyett el kellene mondanunk ezerszer, hogy a cigányok amihez hozzáférnek azt ellopják, hogy a klérus azért gazdagodik szemérmetlenül, lehányva Krisztus tanítását, mert egy zsidó vezeti őket, hogy a románoknak több joguk van ebben az országban, mint azoknak, akik itt élnek, hogy a hatalmasoknak aranyból van a vécékeféjük nyele és, hogy a bankelnök hatalmával visszaélve zaklatta titkárnőjét, de félt a botránytól, hát elvette feleségül?

Kit érdekel, hogy hány szegény van az országban, kit érdekel, hogy kinek a gyereke tanulhat tovább, hogy kiből lesz milliomos, hogy az újságírókról lista készül, ki foglalkoztatható és ki nem, kit érdekel, hogy kinek a fia kap többmilliárdos, vissza nem térítendó támogatást, földbérletet, kisvasutat, magánrepülőteret, yachtkikötőt az Adrián és olajkutat Azerbajdzsánban?
Kit érdekel, hova megy a pénz, amit ellopnak tőled - egy dolog érdekes: hogy büszkék lehessünk magunkra, meg forradalmárkodhassunk időnként, aztán győzelmet hazudhassunk az örök vereségből.
Nincs ok a csodálkozásra, ez az ország egy rövidebb időszakot leszámítva mindig ilyen volt, tehetségtelen politikusok rossz helyzetértékelésének áldozata.
Ez a pechünk, de, hogy soha nem tanulunk belőle, az már a bűnünk.
Mi soha nem vagyunk képesek szembenézni önmagunkkal, esendő hőseink vétkeivel, mi egy olyan hősgyár vagyunk, melynek szinte minden terméke selejtes, amelyik meg nem, azt rendszerint mi magunk vágjuk földhöz.
..

ITT OLVASHATÓ

MI A BAJ AZZAL, HA SZANYI KITESZ EGY OLYAN FÉNYKÉPET, AMIN EGY '56-OS LINCSELÉS LÁTHATÓ?

SZTÁRKLIKK BLOG
Szerző: KONOK PÉTER
2017.10.23.


Most nem azért, én baromira rühellem Szanyi Tibort, ritka kártékony alaknak tartom, de feleim: mi a fene baj van azzal, ha kitesz egy olyan fényképet, amin egy '56-os lincselés látható?

Hamis a kép? Nem az (bár lehet, hogy tényleg rajta van Dózsa László - 1942 -). Nem volt lincselés a Köztársaság téren? De volt. Tény, jól dokumentálva.

Lehet vitatkozni róla, lehet elemezni, lehet kontextusba helyezni. Egy dolgot nem lehet: eltussolni, elhallgatni. Azt hívják történelemhamisításnak. Ismerjük jól. 1956 nem volt vértelen babazsúr, szeplőtelen grállovag-parti. Egyik forradalom sem volt az, semmiféle lázadás, felkelés.

A bugyuta, áhítatos ünnepségek már az óvodában is kínosak voltak. Ha nem látjuk (mert valami hazug, ájtatos szemforgatás miatt nem akarjuk látni) az eseményeket a maguk valóságában, akkor nem is tudunk belőlük semmiféle tanulságot levonni, nem értjük meg a történelmet, és magunk fogjuk cáfolni Hérakleitoszt: kétszer lépünk ugyanabba a szarba. Vagy akár többször is. Sőt, ki sem mászunk belőle soha.

Más kérdés, hogy Szanyi mit akart ezzel mondani. Ez viszont engem baromira nem érdekel (Szanyi egyszerűen nem tud olyat mondani, hogy engem érdekeljen)...

EGY "MECSEKI LÁTHATATLAN" ÚTJA A GYŰJTŐTÁBORBÓL AUSZTRIÁIG - ÉS VISSZA

MAGYAR NEMZET ONLINE 
- HÉTVÉGI MAGAZIN
Szerző: SASHEGYI ZSÓFIA
2017.10.23.



Bár a „pesti srácok” alatt általában nemcsak a főváros utcáin harcoló forradalmárokat értjük, általános és méltatlan jelenség, hogy a vidéki felkelőkről kevesebb szót ejtünk, mint a budapestiekről. A szabadságharcba bekapcsolódó csibészek lélektana régi téma, és az utóbbi időben fellángolt az a posztkádári vélekedés is, hogy sokuk csak a balhét kereste, elvek nélkül kapcsolódott be a harcba. Pedig volt közös nevező: a „Ruszkik, haza!” jelszó mögé mindenki egyként oda tudott állni. Ez Farkas József számára sem volt kérdés, akit pedig sem 1956 előtt, sem utána nemigen érdekelte a politika.

A Villányi-hegység lábánál fekvő apró falu, Kisharsány egy magaslati pontján, a szőlőtőkék között szép, timpanonos, oszlopos borospince áll. A lépcsők melletti kőcsúszdán sokat játszottak valamikor a szabadjára engedett falubeli gyerekek. A kis Farkas József is járt ide társaival a negyvenes évek elején, amíg szüleivel és a nővérével lakott. Aztán jött a háború. Ötéves volt, amikor az apját elvitték Szibériába, kilenc, amikor viszontlátta. A négy nyomorúságos év alatt az anyja összeállt egy másik férfival, hogy legalább enni legyen mit a gyerekeknek, akiknek száma ezután megduplázódott.

– Amikor apám 1949-ben hazajött, „tele volt vízzel”. Orvosság híján három-négy hónap elteltével meghalt. Mivel az élelem mindig kevés volt, hol egyik nagyszüleimnél, hol a másiknál laktam, tízéves koromra már mindenhol voltam, csak otthon nem – mesél Farkas József azokról az időkről. Akkor még nem sejthette, hogy egyszer majd itt állunk a mellényzsebből megvett timpanonos pinceépület teraszán, amelynek homlokzatán magyar és ausztrál zászlót lenget lágyan a szél. Ahogy nyilván az sem jutott eszébe, mi mindenen megy majd át térben és időben, testben és lélekben, amíg hetvenhét éves korára újra itt köt ki a szülőfalujában...


AZ OKTATÁS, VAGY VALAMI MÁS?

A NYOMOR SZÉLE BLOG
Szerző: L. RITÓK NÓRA
2017.10.22.



Mostanában több oktatáspolitikai vitaanyagot, koncepciót olvastam el. Mindegyik, (számomra ez nagyon fontos) valahogy érintette a szegénységben élő gyerekek esélyeit is.

A terepen dolgozva és a rendszerváltás óta több oktatási, esélyteremtő innováció sorsát figyelve azonban azt látom, még mindig nem körvonalazódik a változás útja ezen a területen. Mert persze, azt többen leírják, hogy az iskolának esélykiegyenlítőnek kell lenni, meg, hogy meg kell(ene) szüntetni az oktatási szegregációt, visszaállítani a 18 éves tankötelezettségi korhatárt, átgondolni a tananyagmennyiséget, kellenének ösztöndíjprogramok a hátrányos helyzetűeknek, meg pedagógiai-módszertani kultúraváltás, szabad tankönyvpiac, és megszüntetnék a központosítást, stb. A mostani kormány is nemrég számolt be arról, mennyit fordítanak majd az iskolai lemorzsolódás kockázatának leginkább kitett gyerekek arányának csökkentésére. (Persze az, hogy ez hogyan lesz hatékony egy, a szegregációt lehetővé tevő oktatási rendszerben, azt nem nagyon értem….)

Na, persze…az oktatási szegregáció. Amit a most érvényben levő törvény is tilt, ám mégis kialakul, sőt növekszik, a szabad iskolaválasztás mezsgyéjén lépegetve előre, kormányzati szemhunyással, sőt, az egyházi iskolák esetében a szegregáló hatás ellenére még plusz támogatással is. És ezzel nem szívesen foglalkozik senki… ennek a két, egymásnak ellent mondó hatásnak a feloldása egyelőre még várat magára. Mert persze azt le lehet írni, hogy fellépnének az oktatási szegregáció ellen, de a „hogyan?” kérdésére, a szabad iskolaválasztás megléte mellett nem látni választ.

Pedig változás kellene, ezt mindenki látja, hangoztatja is, ám valahogy nekem nem kerek az egész.

Leginkább azért nem, mert az esélykiegyenlítő oktatás beágyazottságát nem érzem a koncepciókban. A szegénység bonyolult problémahalmazáról ugyanis egy terület, a változás reményében nem leemelhető. Nincs értelme magában gondolkodni róla, mert annyi szálon kötődik más, az életet meghatározó területhez. Mert hiába lenne az oktatás virágzó, és hatékony, a többi, ami a gyereket éri, akkor is leamortizálná a hatását.

Hiába beszélünk a digitális tudás fontosságáról, ha a gyerek hazamegy, abba a lakhatási szegénységbe, amibe beleszületett. A villany nélküli házba, vagy max. a kártyás villanyórával felszereltbe. Ahol nincs személyes tér, holmi, és a hónap végére jelentkező pénzhiány előbb-utóbb felemészti az értékesíthető dolgokat. Túl sok hónap elején kéztől megvett számítógépet, tabletet láttam már pár száz forintért továbbadni, ha nem volt más megoldás élelemre, gyógyszerre, vagy tűzifára.

Taníthatunk persze az egészséges életmódról, táplálkozásról, sportolásról, fogmosásról, a dohányzás káros hatásairól az iskolában, remélve, hogy majd ettől egészségesebb nemzedék nő fel. De az egészséges táplálkozás többe kerül, mint az egészségtelen. A sportolás sem tolakodik a tevékenységek között előre, főleg nem télen, amikor mindennél fontosabb lesz mindenkinek a tűzifa előteremtése. Ahol a víz az utcai kúton érhető el, és nincs fürdőszoba sem, ott a mosdás-fogmosás is más alapról indul, mint ott, ahol ez adott. Az pedig, aki egy szegregátumban megálljt tud parancsolni a nyomorúságban a dohányzásnak, ami masszívan ágyazódott be az életükbe, feszültségoldásként, szinte az élet kötelező elemeként, az előtt megemelem a kalapomat. Én még azt sem látom, mikor jutunk el oda, hogy erről értelme legyen beszélgetni velük.

Hiába beszélünk kultúráról, olvasásról, az idegen nyelv tudásának fontosságáról az iskolában, ha otthon a szülő sem tud megfelelően olvasni, ha nincs mesélési-beszélgetési kultúra, ha a szegregátumokban sosem értelmezhető a mozi, a színház, a zene, csak az, amit a szubkultúra ad, ami nem erősíti sem az integrációt, sem az iskolai hatásokat.

Hiába adna az iskola tudást, utat egy-egy szakmához, ha az otthoni tapasztalat csak a közmunkában kiteljesedés jövőképét adja, mert nem lesz megtapasztalása sem a feketemunkától elszakadásnak, sem a mobilitásnak. Az alacsony munkavállalói kompetenciákkal rendelkező szülők nem lesznek követendő példák a munkavállalás területén a gyerekeiknek...


A POKOL, AMI NEM AZ

HATÁRÁTKELŐ BLOG
Szerző: TeePolgar
2017.10.23.


A legtöbb országról él egy kép az emberekben, ez a kép persze a legtöbbször torzít. Mégis más a helyzet az olyan esetben, amikor egy nyitott, nyugati társadalomról van szó, és megint más, amikor egy olyan helyről, mint például Afganisztán. Eleve nagy kérdés, miért akar valaki egy ilyen, pokolinak tűnő (vagy annak lefestett) országba menni… Nos, TeePolgar akart, és ment is, utána pedig megírta élményeit, ezeket olvashatjátok ma. Ám előtte egy kis kitérővel kezdünk, mert a legutóbbi, tadzsikisztáni poszt (amit itt olvashattok, ha kimaradt, a vízumszerzés gyötrelmeiről pedig itt írt) kapcsán elég sok kritika érte a szerzőt, aki akkor hosszú kommentben válaszolt. Most beillesztettem ide azt is, mert szerintem sokat árnyal a képen.

„Nem tudnám az álmaim hajkurászni, ha folyamatosan hostelben vagy hotelben aludnék. (Itt van a coachsurfing profilom.) Oda is kiírtam, hogy engem nem zavar, ha valaki csak a spórolás miatt akar jönni, teljesen megértem és nem zavar, hogy nem a személyem, hanem a pecóm miatt akar jönni hozzám.

Ha másképp lenne, akkor az számomra a feltételhez kötött segítség kategóriába esne, ami nem összeegyeztethető az értékrendemmel.

Ingyenélők is szeretettel fogadva

Természetesen amikor megállok egy országban, és életvitelszerűen élek (bérelek lakást és nem egy lyukat), akkor szállásolok MINDENKIT. A profilomra ki is van írva, hogy ingyenélők is nagyon sok szeretettel vannak fogadva.

Kb. százszor aludtam másnál és valamivel többször szállásoltam Új-Zélandon, Kínában, Dél-Koreában, Bulgáriában, Magyarországon. Én tudom (saját tapasztalat), hogy milyen az, amikor nincsen pénze valakinek, de hajthatatlan vágyat érez az utazásra.

Rendkívül sokat kiveszek, de arról nem akarok, és nem is hiszem, hogy kellene írnom, hogy mennyit teszek vissza a rendszerbe. Amikor kocsim van, akkor ugyanúgy felveszem az összes stoppost, és első kérdésem, hogy kell-e neki szállás...

Anno kis csikó koromban ott tartottunk anyagilag, hogy hónap végén a babfőzeléket felturmixolta (azaz villával összetörte) édesanyám, és azt kentük a kenyérre, ez volt a főtt étel...

A MENEKÜLTKÉRDÉS ÉS A NEMZETI KONZULTÁCIÓ

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Publicus Intézet / Gépnarancs
2017.10.22.


A Publicus Intézet a Vasárnapi Hírek megbízásából, október 11 és 17 között, 1002 ember megkérdezésével készített reprezentatív közvélemény-kutatásban vizsgálta a magyar választókorúak menekültekkel és az aktuális „nemzeti konzultációval" kapcsolatos véleményét.

A megkérdezettek majd’ egyharmada válaszolta azt, hogy az elmúlt egy évben személyesen találkozott menekültekkel. És kicsivel több, mint egyharmad mondta, hogy személyesen érinti a menekültkérdés, míg tízből nyolc ember szerint hazánkat érinti a kérdés. A menekültekkel kapcsolatos alapvető attitűdök érdemben nem változtak, ám néhány esetben visszaálltak a menekültek tömeges érkezését megelőző időszakban mértekre. Magyarországon engedéllyel tartózkodó menekültek egy szomszédos panzióba költözése ellen valamilyen módon tízből hét ember tiltakozna, azonban az őcsényi esetnél tapasztalt durvaságokról tízből nyolc megkérdezett azt gondolja, túlzó és nem elfogadható. A nemzeti konzultációról a megkérdezettek fele úgy véli, hogy csupán kommunikációs eszköz, és valamivel több, mint egyharmaduk szerint a kormány valóban kíváncsi az emberek véleményére, amikor megfogalmazza erről a kérdéseit.

A megkérdezettek majd’ egyharmada (29 százalék) válaszolta azt, hogy az elmúlt egy évben személyesen találkozott menekültekkel. Ez az arány különösen magas a 30 évesnél fiatalabbak körében, akiknek több mint a fele (51 százalék) adta ezt a választ. Legkevesebben a 60 év felettiek találkoztak menekülttel az elmúlt egy évben, mindössze 13 százalékuk...

KAMPEC DOLORES LX. - MESÉL A KÖD

REZEDA VILÁGA BLOG
Szerző: Rezeda 
2017.10.23.


Béla másnap valóban visszatért, valami ócska suhogósban állított be a fröccsök urához, akiből, amint meglátta barátját az aluljárók népének ünneplőjében, fékek nélkül, ellenállhatatlanul tört elő az öblös röhögés, és még csak azt sem tudta észbe venni, hogy ezzel netán megsérti őt, mert a látvány mindent felülírt. Béla besuhogott az asztalához, és nem bántódott meg. Egyetlen mondattal szerelt le minden érdeklődést, mielőtt még megkapta volna az első beöntést, kijelentette, 
ami a rendőrségen történt, az ott is marad.

– Holnaptól én is ott kapargálom majd az avart. – Ezzel döbbentette le Béla a kocsmárost mégis, felrúgva az előbb mondottakat, és elmesélte, hogy pénzbüntetést kapott a pucér rohangászásért, és azt, mint valami hülye csekket, egyből be is váltotta közmunkára, mert ő ezeknek nem fizet. Ez volt az egyetlen indoka, de ez is épp elég alapos volt. – Mennyi? – Kérdezte a fröccsök ura. – Nyolc hét. – Válaszolta Béla, és a kocsmáros agyában csattogni kezdett a számológép, ami azt dobta ki, hogy még karácsonykor is nézegetheti őt az ablakon át. – Legalább jó levegőn leszel. – Mondta. – Legalább. – Felelte Béla, és átsuhant a homlokán valami kósza melankólia.

A bevonulás előtti napot hősünk révedezéssel töltötte, a légyszaros üvegen át nézte a teret, leendő száműzetésének helyszínét, ami csak három méterre volt a kocsmától, mégis egy világ választotta el tőle, mert azzal fenyegetett, hogy bekerül a darálóba, és a falu megeszi őt, megrágja, megemészti, majd engedelmes állampolgárként öklendezi vissza. Erre példa és minta volt a két közmunkás, a két régi bútordarab, akik már végtelen ideje sertepertéltek a Szentháromság szobor körül olyan tempóban és olyan kifejezéstelen arccal, hogy az óvatlan szemlélő a szobor részének vélhette volna őket. Lerítt róluk a metszés nélküli lobotómia, így lettek hű polgárai a hazának.

Látta ezt Béla is, érezte a veszélyt, hogy rohadt hosszú bír lenni az a nyolc hét, amit egy öt másodperces vágtáért kapott. Nem volt megfelelő az ár-érték arány, mint megállapította, főleg azzal a fenyegetéssel, hogy ő is belehülyül a saját forradalmába. Mégsem bánta meg, hiszen régóta megvoltak a módszerei, amelyekkel úgy kivonta magát a környező világból, mintha soha benne sem lett volna. Úgy döntött hát, élénk és szapora beöntésekkel edzi magát, hogy helyt tudjon állni a munka alapú társadalomban, csak azzal nem számolt, hogy a mai feledés holnap iszonyú vámot szed, ha egyáltalán föl tud kelni az ágyból, amit falevelekből és abroszokból vetett magának az udvaron, a cseresznyefa tövében, hogy csöndben beleájuljon a feledésbe...