ÉLET ÉS IRODALOM / INTERJÚ
- SZABADPOLC
Szerző: Rádai Eszter
2017.08.20.
„Nem szorul magyarázatra vagy bizonyításra, hogy a fogyatékossággal élő embereket ugyanolyan emberi jogok illetik meg, mint bárki mást. Nem jótékonykodás tárgyai ők, hanem jogok birtokosai” – mondja Milanovich Dominika pszichológus, emberi jogi aktivista, aki szerint azok a nagy létszámú intézetek, ahova „elrejtik” a világ szeme elől a fogyatékos embereket, összezárva őket 200-300 szintén fogyatékos társukkal, természetüknél fogva csak embertelen módon tudnak működni. Ezért a TASZ ma már nem az intézetek megjavításán, hanem a megszüntetésükért dolgozik.
– Mindenekelőtt tisztázzuk: kik azok az emberek, akiket fogyatékosnak, fogyatékossággal élőnek szoktunk nevezni, és közülük kik számítanak a TASZ potenciális ügyfeleinek?
– Először azokat mondom, akikkel mi nem vagy csak elvétve foglalkozunk, akiknek az érdekeit fogyatékosságtípus szerinti nagy érdekvédelmi szervezetek is képviselik: a siketekkel és nagyothallókkal, a vakokkal és gyengénlátókkal. Értelmi fogyatékossággal élő és mozgáskorlátozott emberekkel azonban, bár szintén vannak érdekvédelmi csoportjaik, a TASZ is foglalkozik, amennyiben gondnokság alatt állnak vagy nagy létszámú intézetben élnek 200-300 másik emberrel összezsúfolva, netán sérül az oktatáshoz való joguk. Dolgozunk pszichoszociális fogyatékossággal élő emberekkel is, nekik valamilyen pszichiátriai diagnózisuk van, például skizofrénia vagy mániás depresszió, illetve különböző személyiségzavar-típusok. És gyakori ügyfeleink közé tartozik a fogyatékossággal élők egy másik csoportja is, a súlyos halmozott fogyatékossággal élők, akiknek a fogyatékossága legalább két területet érint, mondjuk egyszerre van valamilyen kommunikációs és mozgásbeli akadályozottságuk is. Tehát több alrendszert, több területet érint az ő fogyatékosságuk.
– Mit jelent a kommunikációs akadályozottság?
– Hogy az illető nem tud beszélni, esetleg ugyanannak a gyermekkori idegrendszeri problémának a következtében, amiért a végtagjait is nehezen mozgatja. De ő, bár a beszédhangok képzésére nem képes, ragyogóan kommunikál, ha például van egy Bliss-táblája. Egy ilyen emberrel kommunikálni semmiféle jártasságot nem igényel, mindenki képes rá, aki ismeri a betűket. Csak oda kell rá figyelni.
– Tehát hétköznapi, talán nem politikailag korrekt kifejezéssel, ő teljesen normális
ember, csak épp különféle nehézségei vannak – a beszédben, a mozgásban stb.?
– Igen. Nyilván vannak speciális szükségletei, ezek létezését nem lehet tagadni, de ő és a hozzá hasonló emberek képesek önálló életet élni.
– Mit jelent az, hogy önálló életvitel, egy fogyatékos ember esetében?
– Ez az egyik tévhit: hogy az illetőnek egyedül kell boldogulnia, és önellátónak kell lennie. Nem erről van szó. Az önálló életvitelt a magyar államnak úgy is kéne biztosítania – ez egyébként ENSZ-egyezményben vállalt kötelezettsége is –, hogy minden olyan támogatást és alapszolgáltatást elérhetővé tesz, illetve megerősít, amely ehhez szükséges. Például van olyan ügyfelünk, aki súlyos mozgáskorlátozottsággal és kommunikációs akadályozottsággal él, nem tud egyedül tisztálkodni és étkezni, tehát ebben segítségre szorul, de a belátási képessége abszolút megtartott, képben van a világ dolgait illetően, és képes önállóan döntéseket hozni, dolgozni.
– Vagyis az ő és a hasonló helyzetben lévő emberek önálló életviteléhez olyan szolgáltatói hálózat kellene, amely mindenütt jelen van a társadalomban.
– Pontosan. Magyarországon azonban ezek az alapszolgáltatások – meg persze a másfajták is – rendkívül hiányosak. Ezért ezek a családok vagy nagyon elszegényednek – valamelyik szülőnek/családtagnak otthon kell maradnia, nem tud munkát vállalni, nagyon drágák a fejlesztések –, vagy marad az utolsó kényszerű „választás”, hogy intézetbe adják a gyermeket, illetve a felnőtt korú, fogyatékossággal élő embert, aki aztán nagy valószínűséggel ott is fogja tölteni a további életét...
