CSOPORTTERÁPIA

HUPPA BLOG
Szerző: Konok Péter
2017.06.30.

– Kedves barátaim, ismét összegyűltünk itt, az Anonim Diktatúristák csoporttréningjén. Köszöntsük új tagunkat, Viktort!
– Szervusz, Viktor!
– Viktor, szeretnénk, ha beszélnél kicsit magadról. Hogyan lettél diktatúrista?
– Viktor vagyok, diktátor. Már apám is diktátor volt, csak kicsiben. Megvert, ha KISZ-gyűlés helyett focizni akartam. Aztán jött a többi. Egyetemi KISZ-titkárság, majd amikor megszűnt az éppen bejáratott helyem, új hely után néztem, ahol diktátorkodhattam. Pont olyan lett, mint a régi, és én egyre többre és többre vágytam. Mindenre. És még a minden sem volt elég…
– Vannak közöttünk olyanok, akik jól ismerik ezt a problémát. Barátaim, bemutatkoznátok?
– Augusto vagyok, diktátor. Stadionokba hajtottam az ellenzékemet… meg mindenkit, akit annak gondoltam.
– Nicolae vagyok, diktátor. Én még a szülőfalumba is stadiont építtettem…
– Joszip vagyok, diktátor. Átírattam a történelmet…
– Adolf vagyok. Talán nem is kell többet mondanom. Nagyüzemi szintre emeltem az emberek félelmeit… nagyon nagyüzemi szintre.
– Jean-Bédel vagyok, diktátor. Én még embereket is ettem…
– Köszönöm. Te, vitéz Miklós, nem akarsz bemutatkozni? Mátyás elvtárs? Néhány szót magadról?
– Minket ismer jól a Viktor. Szervusz, Viktor!
– Rendben, köszönöm. Nos, Viktor, mikor éreztél utoljára vágyat a diktatúrára?
– Most is érzem.
– De ellenállsz neki…
– Eszem ágában sincs.
– Nincs? Akkor mégis, miért vagy itt?
– Tapasztalatokat gyűjtök. Jean-Bédel, le tudnál diktálni néhány jó kis receptet?

ITT OLVASHATÓ

"MEGHALOK, MIRE NYUGDÍJAS LESZEK" - ELKÉPESZTŐ FELMÉRÉS ÉRKEZETT

24.HU
Szerző: DOMOKOS LÁSZLÓ
2017.06.30.

A magyarok mintegy 58 százaléka azért nem tesz félre az időskori évekre, mert egyáltalán nem számít rá, hogy megéli a nyugdíjas éveket - derül ki az OTP friss felméréséből.

A magyarok mintegy 58 százaléka azért nem tesz félre az időskori évekre, mert - az emelkedő nyugdíjkorhatár miatt - egyáltalán nem számít rá, hogy megéli a nyugdíjas éveket - olvasható ki az OTP öngondoskodási indexből. Az OTP Nyugdíjpénztár szerint azonban könnyen elszámolhatja magát, aki ilyen logika alapján dönt.

A Finn Nyugdíjközpont idei elemzése szerint a következő években valóban tovább nőhet a nyugdíjkorhatár az OECD országokban. Előrejelzésük szerint 2050-re Dániában kaphatnak legkésőbb öregségi nyugdíjat a munkaerőpiacot elhagyók, mivel addigra 72 év körül lesz a nyugdíjkorhatár az országban. A svéd és norvég nyugdíjasok ennél jobban járnak, ők már 61, illetve 62 évesen elkezdhetik kipihenni a munkával töltött évek fáradalmait.

A jelentés szerint Magyarországon 65-66 év körül lesz a nyugdíjkorhatár a következő évtizedekben (jelenleg a magyar korhatár fokozatosan közelíti a 65 évet, idén a 63,5 évnél jár - a szerk.). és így - a folyamatosan emelkedő, születéskor várható átlagos élettartamot figyelembe véve - jó néhány évre elegendő vagyont kell felhalmozniuk azoknak, akik anyagi biztonságban szeretnék tölteni a nyugdíjas éveiket...

ITT OLVASHATÓ

MIÉRT GYŰLÖLJÜK A PÁRTOKAT ÉS MIÉRT ÖNGYILKOS GONDOLAT EZ?

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: JÁMBORANDRAS
2017.06.30.

Múlt pénteken a parlament még a magyar illiberális modellben is példátlan módon fogadott el egy törvényt, ami 9 hónappal a választások előtt írja át a kampány szabályait. A törvény biztosan alkotmányellenes, hiszen a Fidesz minden, a kormánytól független jogi elemzés szerint egy kétharmados törvényt fogadott el 50%-kal. Az utcák mégis üresek, a civil szervezetek nem kongatják a vészharangot, a nagyvárosi értelmiség és lapjai nem számoltak be breaking newsként az esetről, volt, ahol a Momentum nyári táborának helyzete is fontosabb hírnek számított az alkotmányos puccsnál.

Persze nem akarok belecsúszni áldozathibáztatásba, az elmúlt évek darálása után kiégett, szétstresszelt, apolitizált magyar nagyvárosi értelmiség egyszerűen nem tud kimozdulni a komfortzónájából. Csakhogy ez egy csapdahelyzet.

Ugyanis ez a törvény, és a többi, az ellenzéki pártokat diszkrimináló törvény és egyéb döntések valójában mélyen érintik őket és a számukra fontos ügyeket. Merthogy fontos kimenni tüntetni a CEU-törvény ellen. De a CEU-törvény visszavonására akkor van a leginkább esély, ha a Fideszen kívüli pártok megszerzik a parlamenti mandátumok többségét. A civiltörvény is akkor semmisül meg a legnagyobb eséllyel és a legkorábban, ha a Fidesz a parlamenti mandátumok kevesebb mint 50%-át szerzi meg 2018-ban. Az oktatás, az egészségügy helyzete is akkor tud változni, ha a Fidesznek nincs egyedüli többsége, és a korrupció visszaszorulására is csak ekkor van némi esély.

Ugyanis a jelenleg bejutásra esélyes összes létező párt ellenzi ezekben a kérdésekben a Fidesz politikáját. A CEU-törvényt például mind eltörölnék...

ITT OLVASHATÓ

TÉNYLEG TELJESEN NULLA LESZ A KAMAT?

AZ ÉN PÉNZEM BLOG
Szerző: Az Én Pénzem
2017.06.30.

Ha eddig azt hittük, hogy a betéti kamatok már nem csökkenhetnek tovább, és legalább időnként, akciósan számíthatunk valamire a bankoktól, az MNB most minden illúziótól megfosztott minket. Csupa nullára számíthatunk a jövőben.

Az elmúlt hónapokban nem nagyon változott a banki betétek kamata, csupa nulla közeli ajánlattal találkozhattunk eddig is. Jellemzően 0,01 százalékot kínálnak a lekötött betétekre, és ha jogszabály nem írná elő, hogy valamit mégiscsak fizetniük kell, már régen teljesen nulla vagy akár mínusz is előfordulna. Néhány kivételtől eltekintve az akciók is kihaltak, és az elmúlt időszak újdonsága ezen kívül annyi volt, hogy az Erste Bank például a lekötéssel sem nagyon akar bíbelődni, ezért a normál betétek esetében a 12 hónapnál rövidebbet meg is szüntette.

Néány akciónak köszönhetően azonban még lehetett találni a látható tartományban banki kamatokat, azonban ezek is eltűnhetnek. Legalábbis erre enged következtetni az MNB legutóbbi kommentárja. A jegybank ugyan a várakozásoknak megfelelően változatlanul, 0,9 százalékon hagyta az alapkamatot legutóbbi ülésén, ugyanakkor a Monetáris Tanács közleményéből kiderült, hogy a jövőben újra lazíthatnak a pénzügyi feltételeken az erősödő lefelé mutató inflációs kockázatok miatt. Vagyis – hacsak valami drasztikus változás nem történik – nem sok esély van arra, hogy a közeljövőben a jelenleg is alacsony bankközi (3 hónapos BUBOR) kamat emelkedjen. Sőt, a jelenlegi 0,15 százalékról várhatóan tovább süllyed, és hosszabb ideig ott is marad.

Jelenleg a dollárbetétekre több banknál is akár magasabb kamatot is kaphat a megtakarító, mint a lekötött forintbetétre. Sőt, az OTP-nél még mindig tart az az akció, amiről korábban már beszámoltunk: a pénzintézet 1,5 százalékos kamatot ad 3 hónapos lekötés esetén, ha valaki a meglévő euró- vagy svájcifrankbetétjét váltja át házon (azaz bankon) belül dollárbetétre. A betétben minimum 600 dollár, maximum a betétlekötés részeként átkonvertált összeg helyezhető el. Ráadásul a betétlekötés részeként végzett konverzióért a bank nem számít fel díjat...

ITT OLVASHATÓ

HIVATALBÓL ÜLDÖZÖTT CIVILEK

NÉPSZAVA ONLINE
Szerző: Czene Gábor
2017.06.30.

Megbélyegzés, megfélemlítés, gyűlöletkampány, hatósági vegzálás – a Fidesz mindent bevet a kormánnyal kritikus civil szervezetekkel szemben.

Törvényellenesnek tartja a VIII. kerületi Auróra bezáratását a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ). Az emberi jogi szervezet emlékeztet rá, hogy a nagy erőkkel kivonuló rendőrség semmi bizonyítékot nem talált szervezett bűnözésre, például kábítószer-kereskedelemre, mindössze egy maroknyi fiatalt csekély mennyiségű „fűvel”. (Ahogyan ez szinte bármilyen tetszőleges szórakozóhelyen történt volna.)

A józsefvárosi jegyző arra hivatkozva záratta be a helyet, hogy a rendőrség büntetőeljárásokat indított kábítószer birtoklásának gyanúja miatt. A TASZ szerint a szervezett bűnözés elleni fellépésről szóló törvény olyan esetekben biztosít lehetőséget ideiglenes bezáratásra, mint a kábítószer-kereskedelem, az emberrablás, az embercsempészet vagy a tiltott prostitúció. Kábítószer tartása esetén azonban nem engedi meg az üzletek bezáratását. Egyebek mellett azért nem, mert a többi felsorolt tényállással szemben a birtoklásnak nincs sértettje – és előfordulása olyan gyakori, hogy ez alapján tetszőleges számú szórakozóhelyre lehetne lakatot tenni.

A TASZ-hoz érkezett jogsegélykérelmekből az is kiderült, hogy a tizenöt előállított fiatal jelentős részének sem a helyszínen a ruházatában, sem a rendőrőrsön lefolytatott motozás során, sem otthonában nem talált kábítószert a rendőrség. A döntés törvényellenes és alkalmas az Aurórát működtető Marom Klub Kft. jó hírnevének megsértésére, hiszen azt a látszatot kelti, hogy az üzemeltető törvényellenesen járt volna el. Nyilvánvaló, hogy az önkormányzat célja egy vele szemben kritikus hangoknak teret adó kulturális közösség ellehetetlenítése – állítja a TASZ.

Az aurórások közleményben hangsúlyozták, hogy minden lehetséges jogi eszközzel fellépnek az önkormányzat jogsértő határozatai ellen. Az Auróra eddigi működése során, írták, soha, semmilyen jogsértést nem követett el, minden létező hatósági előírásnak megfelelően és a szükséges engedélyek birtokában működött. Az Auróra közösségi házként továbbra is működni fog, megtartja programjait. Az engedélyek visszavonásával ugyanakkor a ház bevételének 80 százalékát jelentő vendéglátást tették tönkre. Az Auróra ezért támogatást kér mindazoktól, akik egyetértenek céljaival és tevékenységével.

Közben beélesedett a nagy hazai és nemzetközi tiltakozást kiváltó civiltörvény is.

Korábbi cikkünkben már jeleztük, hogy miközben a kormány a hatalommal szemben kritikus civileket igyekszik megregulázni, megbélyegez sok más szervezetet, egyebek mellett a súlyos beteg gyerekeket táboroztató Bátor Tábor Alapítványt, de még a Magyar Vöröskeresztet is. A vöröskereszt volt az első fecske, amely a civiltörvény jogfosztó rendelkezéseinek eleget téve kiírta honlapjára, hogy „külföldről támogatott szervezet” – szúrta ki a 444.hu...

ITT OLVASHATÓ

AKINEK ESZE VAN AZ LÁTJA A KORMÁNY HÜLYESÉGEIT, AKI NEM LÁTJA, AZ HÜLYÉBB, MINT MAGA A KORMÁNY

KOLOZSVÁRI SZALONNA
- NEHAZUGGY BLOG
Szerző: Tamás Róbert
2017.06.30.

Napi óbégatás: támadják a Fideszt, bántják a kormányt, mindmeghalunk. Most éppen – természetesen Soros György és Brüsszel ármányos migránsbetelepítős és kormánybuktatós törekvéseivel. Az ellenzéki média (ne is mondjam, hogy szintén a Simicska-Soros-Brüsszel szolgálatában álló hazaáruló-brigádokról beszélünk) rontott rá a nemzetre, amely nemzet azonos a kormánnyal, amely kormány a Fideszből áll és amely Fidesz Orbán Viktorból tevődik össze. Konkrétan.

Történt pedig, hogy a maffia nem csak az apróért hajol le – világ életükben pitiáner gecik voltak egyenként és csoportosan is -, hanem azt a nemes hagyományt is folytatja, ami nagyjából egy szarul összerakott, de az agyhalál különféle stádiumaiban leledző híveiket jóllakató propagandából áll. A lényege: mindenki hülye, mindenki hazudik, mindenki lop és mindenki hazaáruló. Mármint aki nem fideszes. Így és ennyi. Számok, tények, adatok nincsenek, nem is kellenek, csak túlterhelnék az egy darab, az erőlködéstől vért izzadó agysejtet.

A legújabb támadás: a Fidesz jóval olcsóbban kapott plakáthelyeket Simicskától, mint a Jobbik. Most ezen őrjöng mindenki a kormánypárttól G. Fodor brigádján keresztül a Magyar Időkig. Őrjöngés és óbégatás közben cáfolat egyetlen esetben sem hangzik el, hanem a szokott vízfejű hülyegyerek stílusban: nemisigaz, a te apád meg részeges, neked büdös a lábad és már a nagyapád is csámpás volt. Nagyjából ezen a szárnyaló színvonalon kommunikálnak. Pedig a tények beszédesebbek.

Tény: a Fidesz benyújtotta a plakáttörvényt, ami kétharmados többséget igényelt volna. Miután nincs már meg a kormánypárt kétharmados fölénye, kellett volna néhány ellenzéki szavazat, de azt nem kapták meg. Tehát a szavazáson megbukott a törvényjavaslat. Erre – szembemenve a maguk barkácsolta alaptörvénnyel – egyszerűen belerakták egy egyszerű többséget igénylő javaslatba és megszavazták.

A propaganda szerint a törvény arról szólna, hogy kampányidőszakon kívül ne lehessen politikai reklámokat kiplakátolni. Erre a Fidesz éppen a napokban szórta teli az országot óriásplakátokkal. Az aktuális hazugság szerint ők nem politikai propagandahadjáratot folytatnak, hanem tájékoztatják a lakosságot.

Szerintem meg becsapják, de ezt csinálják hetedik éve, nem újdonság. Tehát a törvény lényegében csak arról szólt, hogy az ellenzéki pártok még kevesebb emberhez tudjanak szólni – mert az ő plakátjaikat nyilván politikai tartalmúnak fogja minősíteni a Fidesz seggéből kilógó aktuális hatóság -, a kormánypárt viszont annyit hazudhat és verdesheti a saját vállát óriásplakátokon, amennyit csak akarja, mert az meg tájékoztatásnak minősül. A legszebb ebben, hogy mindezt a mi pénzünkből teszik...

ITT OLVASHATÓ

EZT OLVASD EL, HA NEM SZERETNÉD, HOGY ELGÁZOLJON EGY 120 KILÓS EMBERI GYORSVONAT

NAPICSÁRT BLOG
Szerző: Napi Csárt
2017.06.30.

Jobb esetben csak hülyének néznek minket

Sokan összetévesztik az amerikai focit a rögbivel, pedig hatalmas különbségek vannak a két sportág között. Pedig, ha (akár nem is direkt) a magyarázat ellenére még mindig összekeverjük a két sportágat, azzal könnyen gyengeelméjűvé válhatunk az adott sportoló szemében, extrém esetben pedig akár fel is dühíthetjük ezzel.

Az persze elsőre is feltűnik, hogy az egyik sportnál nincs sisak a játékoson, a másiknál pedig van. Ennél azonban sokkal több különbséget fedezhetünk fel a két sportág között, ezeket az alábbi infografikán gyűjtötték össze:

ITT OLVASHATÓ

MIT TANULTAK BIBÓ ISTVÁNTÓL?

ÉLET ÉS IRODALOM - VISSZHANG
Szerző: Pankovits József
2017.06.30.

...Bibó műveibe csupán csak beleolvasva az embert főbe kólintja a kijózanító kérdés: mit is tanultak a Fidesz mai vezérei, az egykori fiúk Bibó Istvántól – nem győzzük hangsúlyozni – a róla elnevezett szakkollégiumban? A válaszadás enyhén szólva aggályos, mivel Bibó művei, írásai olyannyira leárnyékolódtak a Fidesz-kormányzással intézményesített illiberális rendszerben, hogy szerzőjükre már nem lehet ráismerni. Ha rosszmájúak akarnánk lenni, első nekifutásra kijelenthetnénk, Bibótól ezek a fiúk annak idején vagy nagyon keveset, esetleg semmit sem tanultak, vagy amit megtanultak tőle, annak nagy hatékonysággal, sőt sikerrel az ellenkezőjét művelik nem nagy múltú demokráciánknak annál nagyobb ártalmára. Itt van rögtön kapásból az a közhasznú, különben nem csak a fiúk részéről megismert, időnként idézett klasszikus bibói gondolat: „Demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni.” Igazság szerint itt következik egy kettőspont, és emígy folytatódik a fiúk memóriájában már igencsak elhalványult és másoktól is csak néha, teljességében egészen ritkán idézett félmondat (lásd itt rögtön a folytatást): „...nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenséges propagandától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek az által válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.” Más vélemények, más nyelvek, más fajok elsősorban is, melyeket mind felsorolhatnánk, a bibói gondolat kínzó időszerűségéről szólnak. A más véleményekbe foglalt sérelmekről gyakran beszélnek az ÉS szerzői, azonban az aktua­litás felől minden szempontból első helyre kívánkoznak a más nyelveken beszélő, más fajú menekülők, bevándorlók, legális és illegális – jóllehet a kormányközeli közbeszéd kommunikációja nem tesz különbséget a jelzők között – migránsokkal kapcsolatos valódi és imaginárius félelmek. Nem figyelmen kívül hagyva, hogy a migránsok között megbújhatnak veszélyes terroristák, közönséges bűnözők, nőket zaklató és erőszakoló himpellérek, a jelenség tömeges méretét tekintő kétség feletti társadalmi kockázatokat, továbbá azt sem tudva, vajon Bibó miként viszonyult volna a problémához, illetve milyen javaslatokat terjesztett volna elő a kezelésére, azonban azt azért megállapíthatjuk, hogy a kormányzó Fidesz-vezérkar módszerei között a demokratikus, félelem nélküli politikai kultúra halvány elmosódó nyomokban sem bukkan fel, ugyanis a kerítés, a migránsokkal szembeni, korábban elviselhetetlen intenzitású, mára sem elalvó folytonos gyűlöletkampány ellentétes az európai, keresztényi, a Szent István-i befogadó értékrend humánus szárnyalásával. Az persze üdvös lenne, ha nem csak a fideszéket izgatná az államhatár közelében élők gazdasági és személyes biztonsága, minden politikai erő aggódna az ott élők termelvényeiért, vagyonukért, testi épségükért, amint az is elvárható, hogy a Fidesz viszont valóban és őszintén exponálja magát az európai határok mentén több országban, szomszédainknál is fenyegető humanitárius katasztrófa veszélyének elhárítása ügyében.

Karitatív szervezetek, olykor egyének – ha nem tévedünk – előrukkoltak jótékony javaslataikkal, cselekvően is fölléptek, ám hivatalos elutasításban, jobb esetben hallgatólagos közönyben volt részük. Ők csak részleges orvoslást nyújthattak volna a menekülők legelemibb emberi ösztöneiből és szükségleteiből, a civilizált körülmények hiányából, ezek elvárható biztosításából fakadó gondjai­ra. Elrendezésükre talán – és sajnos ez szintén igaz – maga az Európai Unió is kevés (lenne), különösen a magyar kormány és a hozzá hasonlók magatartása miatti állapotában, mivel a magyar vezetők és elvi társaik a megoldások keresése helyett az európai konstruktív szándékoknak minden pillanatban keresztbe tettek, csírájukban lehetetlen helyzetbe hozták a közös megoldásokra tett felszólításokat („a közös megoldásoknak annyi”), a legújabb kampány szerint „megállítandó brüsszeli bürokratákat” és politikusokat minden rendelkezésükre álló eszközzel bírálták, támadták és akadályozták a munkájukat, szélsőséges, migránsellenes uszító propagandájukkal kerékkötői lettek a közös uniós elgondolásoknak. A Fideszt illetően mindezt betetőzte a sikertelen októberi népszavazás a migránsok kényszerű betelepítése ellen, miközben a kvótaszámot majdnem megközelítő mértékben honosítanak és/vagy telepítenek be nemzeti színeink dicsőségére színes vagy fehér bőrű sportolókat és sportvezetőket, a kvótaszámot meghaladóan letelepedési kötvényeket, beutazási vízumokat forgalmaznak piaci stílusban. Az ellentmondásra rá se hederítenek...

ITT OLVASHATÓ

AZ EGÉSZ ORSZÁGOT BEZÁRATNÁ A KORMÁNY

KETTŐS MÉRCE BLOG
Szerző: KAPELNER BLOG
2017.06.30.

Az Auróra bezár, bezár pár kórházi osztály is. De bezárnának pár gimnáziumot, még el sem indult egyetemi szakot, a CEU-t, lakat alá tennének pár civilt. És ha már ott vannak, bezáratnák az egész országot. Hadd legyen Magyarország minden négyzetcentimétere olyan, mint egy elhagyott, kihasználatlan, romos ház, egy valamikori üzlet, kávézó, színház – amit hiányzó formanyomtatványokra hivatkozva csuktak be. Hadd kelljen mindannyiunknak úgy élnünk ebben az országban, mintha tilosban járnánk, bontásra váró falak közt.

Ebben a bezárt, felszámolt országban úgy járunk-kelünk, mint akik csak halványan emlékeznek, hogy itt valamikor emberek éltek és dolgoztak, a saját jövőjüket építették és egymásét közösen; mint akik csak nosztalgiából vannak itt, mert nekünk csak annyi jut, hogy kimenekítsük a szívünknek kedves emléktárgyakat.

Amit bezártak – szórakozóhely, kórház, iskola –, többé nem a sajátunk, hogy erőforrásait, tereit a magunk boldogulására használjuk fel. Ahogy a bezárt teret elhagyjuk, és elhagyják azt működésének szereplői és kellékei – a rendezvények, a tanárok és diákok, az orvosok és betegek –, úgy uralja el azt mindinkább a hatalom. A zsarnokság a kiürített tér fölött a legteljesebb, mert ennek már esélye sincs rá, hogy a miénk legyen, az életünk részévé váljon, hogy ott találkozzunk, beszélgessünk, tanuljunk, gyógyuljunk – már a legelenyészőbb értelemben sem tartozik hozzánk.

A bezárt hely, a használatlan, kiürített tér elveszíti a jelentőségét – a kórház, ahol születtünk, az iskola, ahol tanultunk, puszta épületté, vasbetonhalmazzá válik; és ez sem egyéb, mint taktika, hogy e tereket, támpontokat elvegyék tőlünk, kisajátítsák. Egy iskoláért, egy kórházért, egy szórakozóhelyért, ki tudunk állni – egy helyért, amelynek számunkra jelentősége van, képesek vagyunk küzdeni. Egy olyanért, amelyet megfosztottak a jelentőségétől, amely immár nem egyéb, mint egy üres épület, amelyhez senki nem kötődik emlékekkel, tapasztalatokkal, gondolatokkal, amely immár puszta telek: nem...

ITT OLVASHATÓ

NŐÜGYEK - NYÁR VETÍTÉSSOROZAT AZ URÁNIÁBAN

FILMVILÁG BLOG
Szerző: filmvilág
2017.06.30.

Élik az életüket – Női nézőpontok címmel idén nyáron is tematikus filmválogatással jelentkezik az Uránia Nemzeti Filmszínház. A július 6-án, csütörtökön induló és augusztus 2-ig tartó sorozat keretében egy híján húsz különleges film kerül vászonra a közelmúltból - újonnan vagy még egyszer utoljára, mielőtt végleg eltűnne a mozikból. A legkülönfélébb műfajokat és történeteket felvonultató alkotásokat a női szál, az izgalmas női karakterek fűzik egybe. A sort természetesen nem nyithatja más, mint az elmúlt év legszokatlanabb és egyben legfelszabadítóbb filmje, a Toni Erdmann és hősnője, a Sandra Hüller alakításában testet öltött Ines. A június 6-i nyitánytól kezdve egy hónapon át megannyi egyéni, szerzői hang szólal meg az Urániában: Maren Ade, Pedro Almodovar, Jessica Hausner, Naomi Kawase, Park Chan Wook és mások jóvoltából olyan színésznőik jutnak főszerephez, mint Catherine Deneuve, Tilda Swinton, Valeria Bruni-Tedeschi és Natalie Portman. 

A filmek négy csoportot alkotnak tematikailag. Az elsőbe olyan művek sorolhatók, amelyekben az apákhoz, a családhoz, a hagyományhoz fűződő ambivalens viszony dominál. Ilyen a sorozat nyitódarabja, a Maren Ade rendezte, lemeztelenítően őszinte Toni Erdmann, amelyben egy apa nevetséges, ugyanakkor megható kísérletet tesz arra, hogy megmentse lányát a karrierjébe való beleszürküléstől és a magánytól. Az újonnan mozikba került Határidős esküvő című izraeli film alaphelyzete szintén komikus és drámai egyszerre: hősnője, Michal annak ellenére sem hajlandó lemondani az esküvőjét, hogy vőlegénye váratlanul felbontja az eljegyzést. Elhatározza, hogy a kitűzött időpontra – Istenben bízva és a szigorú ortodox zsidó hagyományokat követve – megtalálja az igazit. Zűrös családi háttér sejlik fel az Őrült boldogság című olasz komédia két hősnőjének (Valeria Bruni Tedeschi, Micaela Ramazzotti) kisiklott élete mögött, akik egy elmegyógyintézetnek berendezett vidéki kastélyban találkoznak, hogy aztán együtt keressék a szabadságot. Bizarr alaphelyzetű történet a Paolo Sorrentino által a tavalyi év legjobb olasz filmjének tartott Elválaszthatatlanok, melynek két hőse sziámi ikerpár. Daisy és Viola gyönyörűek és gyönyörűen énekelnek. Amikor egy orvos vállalná, hogy szétválasztja őket, kiderül, az elválás nemcsak testileg nehéz: a családnak is gondot okoz, főleg a lányok fellépéseiből hasznot húzó apának. Drámai apa-lánya kapcsolat tárul fel az Amy Weinhouse életét feldolgozó Oscar- és BAFTA-díjas dokumentumfilmben, az Amyben is, amely nemcsak e benne elhangzó fantasztikus dalok miatt emlékezetes. Személyes hangvételű portré egy nagy művészről, akit sokan szerettek, de kevesen ismertek...

ITT OLVASHATÓ

ÍGY KELL ÖSSZEDOBNI MAGUNKNAK EGY ÚJ OTTHONT, MÁSOK PÉNZÉBŐL?

HÁZMESTERMEDVE BLOG
Szerző: Házmestermedve
2017.06.30.

Levelibéka barátunk kérte Házmestermedve segítségét, hogy kukkantson már rá arra a levélre, amit a társasházkezelőjétől kapott, mert enyhén szólva is gyanús. Medve meg berohant egy telefonfülkébe és átöltözött Szupermedvévé és gyorsan neki is látott az olvasásnak:

ITT OLVASHATÓ

ORBÁN VIKTOR AZT SZERETNÉ, HA KÖZTE ÉS SOROS GYÖRGY KÖZÜL KÉNE VÁLASZTANIA A MAGYARNAK

SZEGEDI KATTINTÓS BLOG
Szerző: SZEKA
2017.06.30.

Lényegében mindent egybegyúrt a kormányfő, ami ellenszenves a magyarok többsége számára, és ezt a különleges elegyet Soros György címkéjével látta el. Közben mindent, amit szimpatikusnak, követendőnek tart a magyarok nagyobbik fele, Orbán a nevére vett, így a sötétség és a világosság harcaként állítja majd be a 2018-as parlamenti választásokat. Csak két akadálya van annak, hogy mindezt el is higgye legalább a választók fele. Az egyik, hogy a gonoszságok rendszere annyira szövevényes, hogy nehéz köztük logikai kapcsolatot találni, a másik pedig, hogy a korrupt kormányzás valahogy nem fér bele ebbe a fekete-fehér mesébe.

Ne legyünk túl vidámak akkor, amikor a román politikusok azt mondják, hogy náluk kattanna a bilincs a kormánytagok csuklóján, ha saját családtagjaiknak osztogatnák a jól fialó állami és uniós megbízásokat. Lényegében családi klánok küzdelmeként értelmezhető, ami ma Magyarországon történik a közpénzek elköltése közben. A kiskirályok országlása márpedig tart már egy ideje hazánkban, hiszen csak kapkodjuk a fejünket, hogy éppen milyen bizniszt vezényelnek le Matolcsyék, Mészárosék, Csányiék, Tiborczék, netán az Orbánék.

Mindez annak fényében tűnik igen aggasztónak, hogy közben a kormány képviselőinek lelkiismerete patyolattiszta. A korrupciós vonal szinte elvékonyodik olyan, a kormányzat által favorizált ügyek mellett, mint például a menekültek távoltartása a határainktól, a Soros György általa hivatalos politika szerint támogatott civil szervezetek és sajtóorgánumok ellehetetlenítése, vagy a küzdelem a brüsszeli bürokraták ellen a magyar érdekek védelmében. Mivel az ügyészség lényegében semmit nem tesz azok kétes ügyeiben, akik a kormány védelme alatt állnak, Orbán Viktor egészen bátran mondhatja azt, hogy korrupció az, amit a kormánypárt annak tart.

Már nincs egy év a választásokig, és úgy tűnik, esze ágában sincs a miniszterelnöknek megfékezni túl mohó elvbarátait. Nem érzi veszélyesnek a túlburjánzó korrupciót még akkor sem, amikor vannak már-már megmagyarázhatatlan ügyek is az Orbán-kormány háza táján. Végsőkig kitartanak Rogán Antal mellett, de nem engedik el Farkas Flórián kezét sem, és azt is felvállalják, hogy Habony Árpád az említett két úriemberrel egyetemben sportot űzzön a sajtó elől menekülésből...

ITT OLVASHATÓ

NAPI EGYPERCES: VÁLASZTHATSZ, HOGY SZAR VAGY MÉG SZARABB

GÉPNARANCS 
- BANÁNKÖZTÁRSASÁG BLOG
Szerző: Budácsik Lajos
2017.06.30.

A Fidesz szerint a Brüsszelt megállítani óhajtó nemzeti konzultációnak nevezett néphülyítés kérdőívét mintegy 1,7 millióan küldték vissza. A népi bohózatban nem vett részt mintegy 6,5 millió magyar állampolgár, vagyis a választásra jogosultak csaknem 80 százaléka. A magyar emberek többsége bojkottálta a Fidesz kisded játékát, nem volt partner a kutyakomédiához. Jól jártak a papírgyűjtők, a kukák is megteltek a kormány leveleivel. Oda kerültek, ahova valók, a szemétdombra. 

Vajon megszámolta valaki, hogy hányan konzultáltak igazán Orbán Viktorral? Hiteles bizonyíték van arról, hogy “ez volt minden idők legsikeresebb nemzeti konzultációja”? Vagy csak az immár közszereplő Habony Árpád a hasára ütött, és kitalált egy jól hangzó és ellenőrizhetetlen számot. Tartok attól, hogy az utóbbi történhetett. Jómagam lépten-nyomon csak olyanokkal találkoztam, akik azonnal a szemétbe dobták a borítékot, anélkül, hogy kibontották volna.

Kedden a Bálnában megtudhattuk, hogy fantasztikus siker volt a kormány újabb – számolja valaki hányadik? – értelmetlen, felesleges konzultációja. Akkora siker, hogy maga Brüsszel is beleremegett. Egyébként világosítson már fel egy nálam képzettebb felebarátom, hogyan lehet egy várost – még jelképesen is – megállítani? Tudom, álnaiv a kérdés, hisz tudjuk jól, mire ment ki az Orbán által vezényelt játék. Az ország ismét ne arról beszéljen, ami valóban fontos, hanem kitalált, álságos kérdésekkel terelje el az uralkodó párt a figyelmet az igazán fontos, húsbavágó kérdésekről, a mutyikról, a lopásokról...

ITT OLVASHATÓ

MINEK ORBÁNNAK HORTHY? - NEM A SZÉLSŐJOBBNAK UDVAROL, HANEM MAGÁNAK

HVG ONLINE
Szerző: Bauer Tamás
2017.06.28.

Némi meglepetést okozott, amikor Orbán Viktor egy Klebelsberg Kunónak szentelt emlékhely avatásakor kivételes államférfinak nevezte Klebelsberg és Bethlen István mellett Horthyt is. Lázár János másnap nagy magyar hazafiként jellemezte Horthyt. Amikor Brüsszelben kérdeztek rá erre, Orbán úgy érvelt: ha a kultuszminiszter „jó fiú, a miniszterelnök jó fiú”, akkor az őket megbízó Horthy érdemeit sem lehet kétségbe vonni.

Aki felületesen szemléli a közéletet, az ellentmondást vél felfedezni aközött, amit most mond, és aközött, hogy amikor Székesfehérváron Hóman-szobor állítását támogatta a fideszes önkormányzat és ezt amerikai nyomásra le kellett állítani, Orbán úgy oldotta fel a dolgot: aki megszálló hatalommal működött együtt, az nem kaphat szobrot Magyarországon, tehát Hóman sem, és Horthy sem. Ez az érv minden bizonnyal arra szolgált, hogy egyúttal minden egykori MSZMP-s személyiség tiszteletét is kizárja. Ugyanakkor arra is jó volt, hogy Horthynak a német bevonulást megelőzően folytatott tevékenységét ne kelljen elítélni. Nem kizáró ok eszerint az 1919-es fehérterror, és nem kizáró ok a zsidótörvények sorának jóváhagyása, vagy a Kamenyec-Podolszkijnál történt 1941-es tömeges deportálás. Nincs tehát ellentmondás Orbánnak az esetleges Horthy-szobrot elutasító korábbi állásfoglalása és mostani Horthy-magasztalás között.

Mire kell Orbánnak és Lázárnak Horthyt magasztalnia? Többen azt tételezik fel, hogy a Jobbik szavazóira vadásznak. Elvégre korábban a Jobbik épített Horthy-kultuszt, a Jobbik emlékezett meg több ízben is Horthy budapesti bevonulásáról a Bartók Béla úton. Másképp látom. Orbán saját, épülő rendszerének előképét látja a Horthy-rendszerben, annak 1919-et követő felépítésében. Horthy az országot megrázó forradalmak, a gyűlölt Károlyi Mihály nevéhez kötődő demokratikus kísérlet és az úri Magyarországot alapjaiban megkérdőjelező Tanácsköztársaság után építette fel a maga önkényuralmi rendszerét. Olyan rendszert, amelyben egy szűk elit gazdagságával állt szemben a politikailag is jogfosztottak millióinak a népi írók által bemutatott nyomorúsága. Olyan rendszert, amelyben a hatalmon levőket nem lehetett leváltani. Orbán a teljhatalom birtokában, szembefordulva a parlamenti váltógazdálkodást, piacgazdaságot, úgy-ahogy működő jóléti rendszert is jelentő nyugatos kísérlettel, amely nem volt több számára „két zavaros évtizednél”, valami hasonlóra vállalkozott. Ezt nevezi „nemzeti együttműködés rendszerének”, ami olyan monolitikus berendezkedés, olyan önkényuralmi rendszer, amely nem ismer pluralizmust, nem ismer az államhatalomtól független gazdasági, társadalmi és politikai szereplőket. Ő maga jellemezte rendszerét illiberális államként, amely megjelölés a Horthy-rendszerre is ráillik. S nem akármilyen önkényuralom ez, nem olyan, amely a polgári középréteggel szemben a szegényekben talál bázist, hanem a szegényeket, az elesetteket látványosan megvető, kirekesztő önkényuralom...

ITT OLVASHATÓ

MÁRAI SÁNDOR: HALLGATNI AKARTAM (RÉSZLET) - KÖNYVAJÁNLÁS

BLOGÁSZAT
Szerző: Márai Sándor
2017.06.29.

...AZON A NAPON, AMIKOR HITLER BEVONULT Bécsbe, a magyar polgári társadalom nagy többsége rokonszenvezett a nemzetiszocialista eszmékkel. [Önlegyőzés kell hozzá, hogy most, amikor ezt leírom, tárgyilagos maradjak, mert ez a pillanat, amikor egy ázsiai hatalom ennek a vádnak ürügyén iparkodik megsemmisíteni hazámban mindent, ami a magyarságból és a magyar élet értékeiből megmaradt. Igaz, ez nehezen következett el és kegyetlen ázsiai (…) nem sokat törődik az ügyükkel – csak a cseh példára kell gondolnunk – megsemmisít mindent és mindenkit, aki az útjában áll, akkor is, ha a nemzet vagy társadalmi réteg, amelynek (…) még akkor sem lehet elhallgatni, ha a hatalom hamis vádak kovácsoltatását elhatározta, ártatlan a nácibarátság vádjában...A magyar parasztság soha nem volt nemzetiszocialista érzelmű; nem is tudta igazában, mi az. A vezető körök – most nem az alsóbb, kispolgári nevelésű és életszínvonalú hivatalnokokra és katonatisztekre gondolok –, a felsőbb államvezetés felelős emberei ebben az időben még inkább féltek a náciktól, mintsem hozzájuk szítottak. Az arisztokraták, a történelmi nevet viselő nagybirtokosok határozottan és bátran náciellenesek voltak – néhány év múltán sokan közülük megjárták a német internálótáborokat –, elítélték még akkor is, ha feudális érdekeik, a nagybirtokrendszer védelmének reményében, időlegesen biztosítékot véltek látni és találni egyesek a „magántulajdont” tisztelő, a porosz és pomerániai nagybirtokos junkerséggel zsíros paktumot kötött náci hatalomban. A zsidóság, amely a trianoni Magyarországon jelentős lélekszám volt – mintegy az ország lakosságának egytizedét jelentette –, természetes félelemmel és irtózattal fordult el a számára halálos veszélyt megtestesítő nemzetiszocializmustól. De a polgárság, az a meglehetősen zavaros, összetett társadalmi réteg, amelyhez éppen úgy hozzátartozott a nyugdíjas ezredesnéből trafikosnak lecsúszott „úriember” özvegye, mint az állatorvos, az ügyvéd, a segédekkel dolgozó villanyszerelő, a miniszteri tanácsos, az aktív őrnagy, a postafelügyelő vagy a sintértelep vezetője: az, akit Magyarországon „nadrágos ember”-nek neveztek, nagy többségében, nyíltan vagy titokban – ebben az időben már inkább nyíltan – nácibarátnak vallotta magát.

   Ezt bizonyították ebben az évtizedben a magyar választások. Ezek a politikai erőpróbák a
titkos kerületekben is mind nagyobb többséget hoztak a pártoknak, amelyek a
„fajvédelemmel”, a „szélsőjobb” eszmékkel indultak a választási küzdelembe. Többféle
„jobboldali” eszme erjedt itt, közös céllal. Voltak finomabb jobboldaliak és voltak csizmás,
egyenruhás, kapcás jobboldaliak. A „nemzeti” eszme és a fajvédelem lobogója alatt mosódtak össze ezek az árnyalatok. A napon, amikor Hitler Bécsbe vonult, a magyar társadalom értelmiségi többsége már félreérthetetlenül, nyíltan, bátran „jobboldalinak” vallotta magát. Ha akad egyszer magyar történetíró, aki az elmúlt emberöltő magyarságának társadalomtörténetét pártatlanul megírja, bonyolult feladat lesz számára, elemezni a „jobboldaliság” igazi értelmét. Mit értettek ez évtizedekben Magyarországon a „jobboldal” alatt? Egy országban, ahol a szabadságeszméknek és a liberalizmusnak a hagyományos kuruckodáson túl is, tapintható és valóságos hagyományai voltak?… Mikor a magyar társadalom egyik jelentős rétege, így elsősorban a liberális előző nemzedékek utódai, tehát a magyar polgárság „jobboldalian” kezdett érezni, gondolkozni és színt vallani: miben hitt és mit akart igazában?
   Évtizeddel később a kommunisták lakonikusan úgy válaszoltak, a magyar értelmiség
nemzetiszocialista érzelmű volt, mert „reakciós”. Ezt az egyszerű szólamot fújták,
parlamentben, sajtóban, irodalomban, közéletben, minden következménnyel. Első hangzásra úgy hangzik ez a vád, mintha azt mondaná valaki, hogy a víz azért nedves, mert vizes. De nem árt a kommunistákat szavukon fogni: vizsgáljuk meg ezt a vádat szó szerinti tartalmában. A magyar polgári társadalom nagy része ebben az évtizedben, az anschluss előtti és azt követő években kommunista szempontból valóban „reakciós” volt. Mi hát a reakció, és ki a reakciós?…
   Feltehető, hogy a reakció mindenekelőtt re-akció, tehát cselekedet és magatartás, amely válasz egy kérdésre, tettleges felelet egy akcióra. Ez az „akció” a kommunista kísérlet volt, amely az első világháború után megkísérelte Magyarországon megvalósítani az akkor még
Oroszországban is csak erjedő bolsevista eszmét és gyakorlatot. Később iparkodtak baloldaliak ezt a kísérletet ártatlan közjáték, jelentéktelen politikai betét címkéjével könyvelni el. A valóságban nem volt az.
   Ez a közjáték nemcsak a bankárokat, a gyárosokat, a feudális földesurakat, az aranygalléros és gérokkos...magyar közhivatalnokságot riasztotta meg, hanem mély és messzire hullámzó indulatokat kavart fel az egész magyar társadalom öntudatában. A kommunisták – amikor a Vörös Hadsereg nyomában, börtönben, illegalitásban, üldöztetésben és számkivetésben, majd moszkvai pártiskolákban eltöltött negyedszázad után, lelkükben semmivel nem engesztelhető bosszúvággyal és ellenérzéssel mindennel és mindenkivel szemben, aki magyar, hazatértek – a kommunisták pontosan tudták, hogy ez a „közjáték” a magyar társadalom lelkében milyen jelentős és fájdalmas emléket hagyott. Oly pontosan tudták, hogy sajtójukban, politikai szemináriumaikon 1949-ig soha, egyetlen szóval sem volt szabad említeni az 1919-es magyar Tanácsköztársaság véres kísérletének szomorú emlékű hőseit. Budapesten a Vörös Hadsereg bevonulása és a kommunisták hatalomátvétele után mindenfelé átkeresztelték az utcákat, de 1949-ig nem akadt egyetlen utca, tér, még csak sikátor sem, amely az 1919-es Tanácsköztársaság vezetőinek nevét hirdetné. A város megtelt a Vörös Hadsereg dicsőségét hirdető emlékművekkel – utoljára talán csak az asszírok alázták meg ilyen emléktáblákkal a legyőzött népeket –, de sehol nincs szobra Kun Bélának, sem Szamuelynek.
   A kommunisták kitűnő iskolából érkeztek, ahol megtanították őket, hogy a magyar
bolsevizmus előjátékáról tanácsos hallgatni. 1949-ben, tehát öt évvel a fegyverszünet után, az 1919-es eszmények harmincéves fordulóján mertek csak a kommunisták nyilvánosan
megemlékezni az első Tanácsköztársaságról; akkor már, úgy hitték, megszilárdult lábuk alatt a forró talaj… A magyar társadalom e három évtizedben mindvégig emlékezett erre a véres és kegyetlen, romboló közjátékra. Erre épült reá Horthy, a „szegedi gondolat”-nak nevezett neobarokk fasizmus valóban „reakciós” uralma. Erre épült reá a trianoni Magyarország türelmetlen, a kereszténység és a nemzet nagy eszméit a gyakorlatban politikai kapzsisággal kihasználó, mind általánosabban terjedő és szervezkedő titkos és nem is olyan titkos társaságainak uralma. Erre hivatkoztak a szószékről és a sajtóban, a parlamentben, a hivatalokban azok, akik ezt a „közjátékot” felhasználták a maguk társadalmi helyzetének erősítésére, és ennek ürügyén megakadályozták, hogy Magyarországon az első Tanácsköztársaságot követő negyedszázadban a demokratikus fejlődés kövesse a nyugati példát és követelést, szorgalmazták, hogy testet öltsön az a torz, a múlt liberális hagyományait inkább elsikkasztó, mint üldöző, félfasiszta, majd később leplezetlenül és kegyetlenül, a náci ideológiával és gyakorlattal vetekedő közigazgatás és társadalomvezetés, amely utolsó pillanatig a hitleri Németország végzetéhez kötözte Magyarországot. Mindenre, ami e hosszú negyedszázadban Magyarországon nyílt és leplezett jogtalanság, fonák előjog, fejlődésellenes nevelés volt, a kommunista kísérlet alibije adott felhatalmazást.
   Mikor Hitler bevonult Bécsbe, ez a társadalmi réteg úgy érezte, elérkezett az ő idejük. A
magyarkodás aggodalmait elhallgattatta lelkükben a kapzsi érdek és a szenvedély. Ez a
„reakciós” társadalmi réteg nem jelentette a nemzetet, de elég hatalmas volt ahhoz, hogy
nevében beszéljen és helyette cselekedjék. A titkos társaságoktól a korcsmai törzsasztalokig terjedt hatalmuk, behálózták az ország minden munkaterületét. Ősmagyar fogalmak fedőneve alatt mind szemérmetlenebbül indultak rohamra, a zsákmány reményében nem ismertek többé félelmet, sem szemérmet. Ezek az „etelköziek”, ezek az „ébredő magyarok”, ezek a „turulisták” – ki emlékezik még a finomabb, titkosabb, rejtettebb társadalmi rohamcsapatok elnevezésére? – mind úgy érezték, hogy a szervezkedés és a készülődés időszaka elmúlt, és elkövetkezett a cselekvés ideje. Mi volt a „cselekvés” igazi értelme? Valamilyen nagy nemzeti megújhodás? Nem, cselekvés alatt ezek a „vérszövetségek” – némely egyesület címében viselte ezt a jeligét – elsőrendűen a zsidóság kirablását, kiűzését, teljes megsemmisítését, majd sorjában a magyar műveltség erkölcsi igényének megsemmisítését értették.
   Minden hivatalban, minden foglalkozási ágban akadtak emberek, akik úgy érezték, a
zsidóktól elvett vagyonnal és állással pótolhatják most már azt, amit a múltban nem tudtak
megszerezni. Ez a kapzsi zsidógyűlölet természetesen nem egyszerre gyulladt föl; savanyú
füstje már évtizede terjengett a magyar életben. Az első Magyar Tanácsköztársaság szervezői és vezetői között voltak zsidók, s amikor a „fajvédő” Magyarországon megcsinálták ennek a véres és gonosz közjátéknak mérlegét, a zsidóságot azonosították a bolsevizmussal. Ez a vád hamis volt, igazságtalan. A hazai zsidóság nagy többsége ebben az időben is éppen olyan hűséges polgára volt a magyar államnak, mint az idevándorolt svábok, szlovákok, szerbek nagy többsége. Osztályérdekei éppen úgy tiltakoztak a bolsevizmus ellen, mint a paraszt vagy a mágnás osztályérdekei. De a vád izzott, és a vádlók úgy érezték, nincs szükség bizonyításra. Negyedszázadon át parázslott a magyar életben az a heveny zsidógyűlölet, amely az anschluss napját megelőzően zsidótörvényekben, s e nap után egy eszeveszett és féktelen rabló hadjáratban kapott alakot. Ezen a napon minden értelmes ember tudta, hogy az a lappangó zsidógyűlölet, amely intézményes antiszemitizmusban, zsidótörvényekben, társadalmi elzárkózásban nyilatkozott meg eddig a magyar zsidóság ellen, most, amikor a Gestapo rohamcsapatai a Lajtánál állanak, s a német zsidóság megsemmisítése után gyors munkatempóval láttak neki az osztrák zsidóság kipusztításának: Magyarországon sem maradhat többé tétlen. Ez a valóság egyik arca. Volt, aki zsidó patikáról ábrándozott, más a zsidó földről és a zsidó lakásról. A fajvédő, antiszemita sajtó megfújta az uszító kürtöket. A változó kormányok vonakodva, de végül engedelmesen végrehajtották, amit az uszítás követelt. A végső cél a Magyarországi zsidóság megsemmisítése volt.
   A valóság másik arca, hogy ilyen feltételek mellett is, még hat éven át – 1944. március 18-
ig, amikor a német csapatok megszállták Magyarországot – a magyar zsidóság nagy
tömegében sértetlen maradt. A zsidótörvények megalázták emberi méltóságát, alattomosan
csorbították állampolgári jogait, korlátozták jövedelmét. De ilyen megalázó és igazságtalan
feltételek mellett a valóságban mégis az történt, hogy még hat éven át minden Magyarországi zsidó állampolgár a lakásában maradhatott, és nagyjából folytathatta polgári foglalkozását. A közhivatalokban nyugdíjazták a zsidó származású hivatalnokokat, egyes foglalkozási ágakban kényszerítették a munkaadókat, hogy zsidó munkatársaikat bocsássák el a szolgálatból, sajtóban, színházban lehetőleg eltanácsolták a zsidó újságírók, művészek szerepeltetését, közszállításoknál, versenytárgyalásoknál a zsidó ajánlatokat – ha nem is mindig a gyakorlatban, de papíron – hátrányosan minősítették. Amikor a háború végzete elsodorta Magyarországot, a hadra kelt magyar honvédség katonai szervezeteivel egyidejűen elindították Galícia, Ukrajna munkatáborai felé a magyar zsidó munkaszolgálatosokat, akik közül nagyon sokan elpusztultak az embertelen bánásmód, a kegyetlen és szadista tisztek és altisztek garázdálkodása következtében.
   Ez történt és még sok más, személyes és egyéni aljasság, jogtalanság és kegyetlenség is – de ugyanakkor történt az is, hogy a magyar zsidóság, hivatalosan és társadalmi szempontból megalázott és kitaszított réteg, a valóságban megmaradt a nemzeti élet keretein belül állampolgári státuszában. Nyolcszázezer Magyarországi zsidó egészében megtarthatta lakását – némelyek tovább is őrizték a lakást, mint hasznos volt –, a kereskedő, gyáros kereskedhetett, az orvos, az ügyvéd, a mérnök folytatta mesterségét, gyermekeik tanulhattak a nyilvános iskolákban. Hat éven át, az anschluss napjától a Magyarországi német megszállás napjáig, ilyen torzan, ilyen galád és kegyetlen közjátékok árán, amilyen több tízezer magyar zsidó munkaszolgálatos megkínzása és feláldozása volt, a hivatalos körök, amelyek a nyilvánosság előtt tajtékzó szájjal fújták a zsidóellenes szólamokat, és valószínűleg szívükben is őszintén antiszemiták voltak, megmentették a németek és magyar cinkostársaik elől a nyolcszázezer lélekszámú magyar zsidóságot. Nemcsak a magyar zsidókat mentették meg: akkor már mindenütt elpusztították a zsidókat, mindenütt, ahová Hitler keze elért; Németországban talán csak a katakombákban élt néhány zsidó, Ausztriából, Lengyelországból maradéktalanul elhurcolták és nagy többségében kiirtották a zsidóságot, Szlovákiából az akkori fasiszta kormányzat clearing-elszámolás ellenében adta el a zsidókat a német munkatáboroknak, de a
nyugati megszállott államokból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból, Norvégiából is
elhurcolták a nácik a zsidó lakosságot. Mindez országokból ez években tömegesen menekültek zsidók Magyarországra. A zsidótörvényes, a reakciós, a munkaszolgálatos Magyarország ezekben az években – az anschluss napjától a német napszállás napjáig, hat éven át – a környező és a távolabbi államok számára a zsidóság és a politikai menekültek asyluma volt. 
   Nyolcszázezer magyar zsidó s aztán mindazok, akik az anschluss után bekövetkezett bécsi döntések következményeként a visszacsatolt felvidéki és erdélyi területeken éltek, 1944. március 19-ig ha nem is bántatlanul, de sárga folt nélkül, különböző megalázó sikanériák... árán megmaradhatott lakásában, folytathatta mesterségét, nagyjából és egészében, különböző ellenszenves praktikák árán – az ellenszenvet azok a keresztények keltették, akik odaadták társadalmi rangjukat, nevük, származásuk fémjelzését e praktikákhoz – megőrizhette vagyona állagát. Ez a másik igazság. [Mert amikor megint lángol odahaza az antiszemitizmus, talán nem egészen opportunus erről beszélni...
   A magyar társadalom egészében nem volt „a kelleténél jobban antiszemita” – egy magyar
író, Eötvös Károly{16} fogalmazta meg ilyen cinikus filozófiával a békebeli magyar
antiszemitizmus jellegét –, de kétségtelenül antiszemita volt. Ez az idegenkedés [amelyben a zsidóság elvi különállásánál (…) része lett, mint a keresztény társadalom meggyőzésének...megnyilatkozott a társadalmi életben, a hivatalos érintkezésben, formát kapott a zsidótörvényekben. De ez az antiszemitizmus még mindig egyféle torz menedéket, asylumot jelentett a hazai és a környező államokbeli zsidóság számára. [Szlovákiából, Lengyelországból, Romániából, Ausztriából tömegesen menekültek zsidók és politikai menekültek ezekben az években Magyarországra, ahol{18}] Nemcsak magánosok bujtatták, rejtették és segítették őket, hanem a hatóságok is módot adta arra, hogy utolsó pillanatig mentsék életüket.
   Magyarországon ez években zsidó már nem lehetett utcaseprő, mert ehhez a magas közéleti tisztséghez bonyolult származási okmányokkal kellett igazolni a jogosultságot, de zsidó lehetett vezérigazgató, gyáros, nagykereskedő, még földbirtokos is – ezekben az években jelent meg a magyar közélet porondján a keresztény társadalom konjunkturális alakjainak egyik legellenszenvesebb példánya, az „aladár”-nak nevezett stróman, aki pecsétgyűrűs származását, ősi magyar nevét, kitűnő hivatalos és társadalmi nexusait adta bérbe busás jövedelemért a szorongatott zsidó banknak, gyárnak, földbirtoknak. Ezek az aladárok, ezek a nyugalmazott tábornokok, főispánok, magas közjogi és társadalmi rangjelzést fitogtató közéleti férfiak beültek a magyar gyárakba, amelyeket nagyrészt a zsidó tőke és vállalkozási szellem épített és európai szintre emelt Magyarországon a trianoni évtizedekben, s nem éppen jóhiszemű, mindig ellenszenves módon, titokban a zsidó tulajdonos kezét szorongatva és vele sápítozva, „mentették” a zsidó vagyont. De végül, ilyen rosszhiszemű módszerekkel csakugyan segítettek, és a német megszállás napjáig a legtöbb zsidó gyár, nagyvállalat, kereskedelmi üzem titokban és valóságosan a zsidó tulajdonosok birtokában maradt.
   Magyarországon, talán éppen a másfél százados török megszállás hagyományaként, a
valóságban sok minden másként alakul, mint ahogy a külzet mutatja. Az anschlusst követő
években a változó magyar kormányok, a németek mind szigorúbb parancsára, de szívük őszinte sugallatára is, mind nyíltabban és erőszakosabban folytatták a zsidóüldözés politikáját, s ugyanakkor – akármilyen fonákul hangzik – iparkodtak megmenteni a zsidóságot. Nagyon nehéz ezt a tüneményt igazi nevén nevezni. Magyarországon egységes faji képletet csak a tébolyodottak követelhettek: a magyarság, évezredes történelme során, túlságosan elkeveredett a sváb, a szláv, a zsidó jövevényekkel. A magyar alaptulajdonság mindig is az „édes lomhaság” volt – egy nagy költő nevezte így ezt a jellegzetes magyar magatartást –, a fanyar-okos, joviálisan romlott lomhaság. Valahogyan ez a magatartás mutatkozott meg a zsidókérdésben is, amikor a németek követeléseit már nem lehetett halogatni. A fejlemények megmutatták, hogy ez a magatartás nem mentett meg senkit és semmit, s vannak helyzetek és erkölcsi posztulátumok, amikor nem lehet alkudozni, hanem minden következménnyel „nem”- et kell mondani. Ezt a „nem”-et a magyar zsidókérdésben nem mondotta ki a magyar társadalom, sem a hivatalosság. S ebből az ódzkodásból következett, hogy egy napon a félreérthetetlenül ki nem mondott „nem” helyett a németek kikényszerítették – ebben is, más kérdésben is – a tragikus és félreérthetetlen „igen”-t.
   
...TUDOM, HOGY MINDARRA, amit a magyar társadalom egyes csoportjai ez években a magyar zsidóság, majd később az újvidéki szerbek, Ukrajnában egyes szadista osztagparancsnokok a zsidó munkaszolgálatosok és a lakosság, s végül a magyarság egésze, önmaguk ellen elkövettek: nincs mentség. Mindezért viselnünk kell a felelősséget, azok helyett és nevében is, akik valóban bűnösök voltak: néhány korrupt, rövidlátó és karrierhajhászó, szószátyár politikus, a régi hadsereg fegyelmezett és emberiesebb szellemét már nem ismerő, a Gömbös...-korszak zupásőrmesteri hadfiasságának és nyegle, törtető becsvágyának szellemében nevelt új tisztikar, az elmulasztott földbirtokreform bástyája mögött felépült, a „szegedi gondolat” neobarokk fasizmusának igéi szerint szervezett hivatalnokság s a trianoni Magyarország keretei között helyét szűkösnek találó „keresztény” értelmiség rosszhiszemű, kapzsi összjátéka múlhatatlanul felidézte ezt a bűnös tragédiát.
   A magyar értelmiség ebben az időben valóban „reakciós” volt, a demokrácia igazibb
értelméről, az egyén jogairól – ami soha nem lehet származási vagy társadalmi előjog –, az
igazi kereszténységről, amely nem ismer faji felsőrendűséget, sem alacsonyrendűséget, a
szabad versenyről, amely nem ismer más törvényt, mint a tehetség, a tudás, a kínálat és a
kereslet természetes törvényét: nem akart tudni. A demokrácia erkölcsi törvényeit elutasította lelkétől, mert azok kényelmetlenek voltak számára, versenyre kényszerítették, megfosztották a lehetőségtől, hogy származási előjogok igényével érvényesülhessen. S ha valaki figyelmeztette ezt a társadalmi réteget arra, hogy a demokrácia népei elítélik magatartását, a kéretlen közbeszólónak azonnal torkára forrasztották a szót: megvádolták, hogy titkos bolsevista.
   A magyar sajtó, a magyar irodalom ebben a huszonöt évben a törvény szerint „szabad” volt, de oly mértékben megfélemlített, hogy e viszonylagos sajtószabadságon belül igazi
demokratikus nevelő szándék nem érvényesülhetett. Az országnak voltak jobb- és baloldali
pártjai, volt szociáldemokrata pártja és sajtója, volt polgári ellenzéke is, könyvek jelentek meg, melyek szenvedélyesen bírálták a földbirtokrendszert, a magyar gazdasági és társadalmi élet korszerűtlen fonákságait, s ezeket a könyveket nem is kobozták el minden esetben. Ha visszatekintünk erre az időre, a mostani helyzethez odahasonlítva valóban úgy tetszik, mintha a szellemi és társadalmi, gazdasági szabadság korszakát éltük volna az anschluss napját megelőző két és fél évtizedben. A valóságban nem volt ez szabadság. Két izzó kérdés parázslott a magyar élet mélységeiben: a földkérdés, a nagybirtokrendszer reformjának kérdése és a trianoni békeszerződés által az ezeréves Magyarország testéről leszakított területek és népesség sorsának kérdése. Minden, ami 1918 és 1938 között Magyarországon történt, e két sorskérdés vonzásában vagy taszításában következett be.
   A magyar szellem, a magyar politikai akarat ez évtizedekben hasonlíthatatlanul szabadabb és demokratikusabb volt, mint az évtizedben, amely az anschluss után következett; de megközelítően sem volt ez a szabadság olyan általános, mint az első világháborút megelőző liberális korszakban. A nagy sorskérdésekről az írók, újságírók, tudósok, államférfiak most is beszéltek, de hangjukat, mihelyst a kérdések lényegét pedzették, rögtön lefogta a hivatalos szájkosár. A magyar bíróság a trianoni évtizedekben engedelmesen kiszolgálta a nagybirtokrendszer védelméért rettegő legfelsőbb hivatalos hatalmat. A nagy, független bírák korszaka elmúlt. A jogot nem igazi bírák, csak jogászi alkalmazottak mérték, a világnézeti pereket átlátszó elfogultsággal vezették a politikai hatalmasságok. Minden magyar író, újságíró és politikus a börtön, az állásvesztés, a társadalmi meghurcoltatás veszélyeivel nézett farkasszemet, ha írásaiban olyan problémát mert érinteni, amelyet a hivatalos tekintélyek „destruktív”-nak bélyegeztek. Az irodalom e korszakban csak akkor volt állami és egyházi áldással dédelgetett jelenség, ha a „keresztény, nemzeti” irányzat szólamait fújta. Ahogyan később a bolsevisták számára minden és mindenki „reakciós” volt, aki nem követte engedelmesen a marxista–leninista eszméket, úgy a trianoni Magyarországon „destruktív” volt mindenki, aki a társadalmi fejlődést másként képzelte el, mint a nagybirtokosok titkos és nem is titkos társaságai által hivatalba ültetett politikai, kulturális ellenőrök megparancsolták. Ha valaki kételkedni mert az üzletszerűen és iparszerűen népszerűsített „keresztény, nemzeti” elvek helyességében, reásütötték a destruktivitás vádját, s ez a vád legtöbbször egyértelmű volt a kenyérvesztéssel, a társadalmi lehetetlenüléssel, mert igazi értelme mindig ez volt – ha nem
is mondták ki –: bolsevista. A „re-akció”, mint ez ilyenkor mindig történni szokott, már régen
elfeledte vállalkozásának alibijét, az 1919-es Tanácsköztársaság kísérletének ürügyét. Már
önmagában és önmagáért élt, hatott, virult és cselekedett. S amikor Hitler bevonult Bécsbe, a magyar reakciós polgári és kispolgári rétegek s a velük lelkesedő, háború utáni katonatiszti és hivatalnoki társadalom minden idegével érezte, szimatolta, hogy elkövetkezett a nagy zsákmány és osztozás órája.
   Reményükben nem is csalatkoztak. Ha rövid időre is, a zsákmányolás és harácsolás olyan lehetőségei nyíltak meg számukra, amilyent a magyar történelem a török- és tatárdúlás ideje óta nem ismert. És még valami elkezdődött ezen a napon: a minőségellenes ressentiment..., a fogyatékossági érzéstől kínzott átlagember bosszújának korszaka, amely tartott anschlusson, háborún, ostromon, összeomláson, majd a „felszabadulás”-nak nevezett tragikus és torz közjáték után, a vörös lobogók árnyékában, és tart, különös áttételekkel, ma is. Mint a cseréljünk-fácskát-gyermekjáték alkalmával – a játékot mindig mások játsszák, de értelme ugyanaz: – aki szenvedett a társadalmi, gazdasági, szellemi versenyen belül az elöl helyezettek vagy az elsőrendűek létezésének ténye miatt, most úgy érezte, elérkezett a pillanat, amikor az erőszak és hamis jelszavak segítségével kárpótolhatja magát minden vélt vagy valóságos mellőztetés, elmulasztott érvényesülési lehetőség sérelmeiért. Ez az erőszakos elégtétel sokak számára éppen olyan fontos volt, mint az anyagi zsákmány. Mindenki, aki nem volt elég erős, tehetséges, szorgalmas és jellemes, hogy megtalálja az életben azt a kárpótlást és elégtételt, amelyre vágyott, de amelyre tudása, képességei és egyénisége nem jogosították fel, úgy érezte,
itt a pillanat, amikor elfoglalhat egy állást, társadalmi helyzetet, hivatalt, amelyre különben
soha nem lett volna jogcíme: a „mellőzöttség” jogán a bugris úgy érezte, jogcíme van a
kárpótláshoz és érvényesüléshez. De az élet versenyében minden előjog ellenérzést kelt. 
Úgy tetszik, az embernek az élet irtózatos perében nincs joga máshoz, csak igazságossághoz; s ezt a jogot is milyen szűken mérik!…
   Elsőbben ez történt: a bugris, egy idegen hatalom védelme alatt és akaratából úgy érezte,
végre joga van a „mellőztetés” után a „kárpótláshoz”. Mi volt ez a „kárpótlás”? A pallér, aki
nem volt elég tehetséges és szorgalmas, úgy vélte, itt a pillanat, amikor a versenytárgyalás
feltételeinek megkerülésével elkaparinthat egy zsíros repülőpálya-építkezést, az orvos, akinek nem voltak betegei, mert nem bíztak tudásában és diagnózisában, egyszeriben módot látott reá, hogy kinevezzék főorvosnak egy közkórházba, az ügyvéd, aki tyúkperekkel bíbelődött eddig, a „számarányos zsidótörvény” jóvoltából elérkezettnek látta az időt, hogy besétáljon valamelyik nagybank vagy iparvállalat jogtanácsosi irodájába. A rossz író, a közepes vagy tehetségtelen ripacs úgy vélte, itt a pillanat, amikor végre ő is kizsarolhatja, származása előjogán, a sikert és a tapsokat. S amikor az esztelen és megalázó faji törvények végül a nemi életet is származási okmányok{21} engedélyének szégyencölöpéhez pellengérezték, a csalódott szerelmes úgy érezte, ütött a pásztoróra, amelyet a fajvédelmi törvény jóvoltából eltölthet azzal a személlyel, aki eddig másnak, zsidónak adta érzelmeit. A groteszk, a lehetetlen is megvalósult e pillanatban. A városligeti cirkuszban egy zsidó származású törpe bohócot ezzel az indokolással tiltottak el szomorú-komikus mestersége gyakorlásától: „Zsidó nem lehet törpe.” Az ámokfutó társadalom szemét valamilyen sárga köd borította el. Amikor néhány évvel később a kommunisták ugyanilyen igazságtalan, jogtalan igénnyel foglaltak el állást, szerepkört, tisztséget: a jobboldali társadalom úgy érezte, a kommunisták jogfosztása igazolja az ő múltbeli bűneit.   Ez a gonosz és tragikus tévedés talán a legmélyebb erkölcsi bukás, amelyben a magyar kispolgári és polgári társadalom ez évtized során elmerült.
   A magyar határra kiáradt nácizmus, a magyar élet mélyében erjedő földkérdés, a trianoni
békeszerződés által teremtett gazdasági és társadalmi helyzet mind siettette a tragédiát. De
bizonyos az is, hogy a „jobboldaliságot” ez években nemcsak ezek a feltételek determinálták.

   1848-ban a magyar társadalmi fejlődést elgáncsolta a szabadságharc bukása, 1919-ben
elbuktatta a Tanácsköztársaság forradalmi kísérlete. A „re-akció” huszonöt esztendejében a
társadalmi fejlődés számára a jobboldalon iparkodtak megnyitni az eltorlaszolt zsilipeket.
Bethlen István...egyszer azt mondotta a parlamentben a nyilasoknak: „Az urak addig mennek jobbra, amíg egy napon megérkeznek majd szélsőbalra.” A „jobboldali” mozgalmak valóban ígértek a tömegeknek egyféle szociális fejlődést: a nagybirtokrendszerrel, a tőkés rendszer kinövéseivel szemben földreformot, munkásvédelmet, szociális egyensúlyt hirdettek. A magyar élet belső szerkezete olyan mélyen, szervesen összefonódott a „keresztény, nemzeti” jelszavak szövevényével, hogy egyféle forradalmiság is csak a jobboldaliság jelmezébe jelentkezhetett. A jobboldaliak hirdették a magántulajdon szentségét – mint minden fasizmus –, keresztes háborút ígértek a bolsevizmus ellen, de ugyanakkor pedzették, hogy az eltömegesedett világ társadalmának nem lehet a régi feudális és kapitalisztikus feltételek mellett életformát ígérni.
   A magyar társadalom teli tüdőből fújta ez években a bolsevistaellenesség, sőt a
bolsevistagyanús demokráciaellenesség szólamait, tódult a templomokba, hallgatta a
türelmetlen papok minden baloldaliságot sistergő szavakkal ostorozó prédikációit, s minden
elképzelhető módon bizonygatta, hogy „keresztény” és „nemzeti” elvek szerint képzeli el a
társadalmi együttélést.
   Az Egyház elégedetten nyugtázta a magyar élet keresztény becsvágyát, csak éppen egyről feledkezett meg: nem vetett számot azzal, hogy az eltömegesedett világban mindenütt, így Magyarországon is szívük mélyén cudarabbul félnek az emberek a munkanélküliség, az öregség és a betegség veszélyeitől, mint attól, hogy fürge ördögök katlanban főzik majd őket a túlvilágon. Az Egyház szembefordult a nácizmus faji elméletével, hirdette az ember természetes és isteni jogait, de elmulasztotta ez években, hogy kilépjen a magyar félfeudális rendszer társadalmi bástyái mögül, és minden következménnyel követelje a kereszténység szociális igényeinek megvalósítását. A jobboldali politikai egyesületek eszesebb szervezői megneszelték, hol az a mellékösvény, amelyen haladva a nagy tömegeket a maguk táborába terelhetik. Kereszténységet és hazafiságot, rendet és bolsevistaellenességet hirdettek, s ugyanakkor nekikezdtek „magyar módra”...– sunyin, álszakállasan – a forradalom barikádjait megépíteni. Nem nagyon hosszú idő múltán, 1944 októberében ezek a torlaszok valóságosan és tapinthatóan ott emelkedtek a budapesti utcákon.
   Ez a forradalom a jobboldalról indult, és menthetetlenül beleáradt a bolsevizmusba. Ezt sem gyaníthattuk a napon, amelynek emlékét most idézem. Mindennek alján az elmulasztott földreform parázslott – ez a mulasztás nemcsak a nagy életformákat tartotta fenn mesterségesen és erőszakkal, hanem felépített és fenntartott a látható és hivatalos magyar állami hierarchia mögött egy láthatatlant, amely a hivatalosnál is valóságosabb volt. A hivatalos díszlet történelmi drapériái között, Szent István koronája és a magyar alkotmány
árnyékában látható volt a királytalan királyság kiskirályainak fellengzős panoptikuma: látható
volt a kormányzó, admirálisi egyenruhájában, fehér lovon, a magas rangú papok, zászlósurak, államférfiak s lefele, az állomásfőnökig, a magyar állami és hivatalos rendtartás különböző, tetszetős egyenruhába bujtatott alkalmazottai: a miniszter, a főispán, a tűzoltó-főparancsnok 
   Ezek a nagy egyéniségek állongtak a kirakatban, tekintélyt és tiszteletet követelő
magatartással, mint a máriapócsi búcsún a fából faragott, tarkára pingált helyi szentek,
melyeket áhítattal bámul a hívő tömeg. De a kormányzó, a zászlósurak, a főpapok, a
miniszterek és főispánok mögött sorakozott a nagybirtokrendszerre felépült, minden tűzön és vízen át annak rendjét és érdekeit védő magyar társadalmi rend második arcvonala: a megyei hivatalnok, a jegyző, a csendőr, az állomásfőnök, a bakter, mindenki, aki egy malachizlalás, egy dinnyeszezon vagy kukoricaérés idejében szükséges vasúti vagon, szeszfőzés napján vagy télidőben időszerű uradalmi tüzelő erejéig reászorult a környékbeli nagybirtok segítségére és védelmére.
   S ez a függés, reászorulás, mely bonyolult, kicsinyes, mindennél erősebb
érdekszövetségeivel áthálózta az egész országot: ez volt az igazi hierarchia a trianoni
Magyarországon, ez volt a valóságos hatalom. Az ezerholdas földesúrra nemcsak a jobbágy pislogott áhítattal, akinek szezonélete múlott a tulajdonos vagy az intéző jóindulatán, hanem a helybeli jegyző is, aki téli tüzelőjét vagy malacának a korpát remélte; a kétszázezer holdas nagybirtokostól falvak és megyék állami alkalmazottai éppen úgy függöttek, maguk és pereputtyuk minden életérdekével, mint az államhatalomtól....

ITT OLVASHATÓ