Vendégszerző: Kiss Ambrus
2017.06.27.
Hol van már a rendszerváltás hajnala, amikor a reményt gyors kiábrándulás követte? Talán azt is gondolhatta a magyar társadalom, hamar elértük a mélypontot, és sokkoló volt, de innen talán már csak feljebb lesz. Nem akarok beállni azok közé, akik „teljesen elvesztegetett évtizedekről beszélnek”, és „rosszabbul élünk, mint a Kádár-korszakban” trendi szólamokat hangoztatják. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy a rendszerváltást követő gazdasági változások minden területen növelték az egyenlőtlenséget. Így történt ez a szegénység, a nehéz helyzetben lévők esetében is, de a folyamat nem állt meg 1990-es évek elején. A rendszerváltás hajnalán a létminimum alatt élők aránya 10 százalék körül volt, ma ennek több mint 3,5-szerese.
Ez a probléma ránk szakadt, és nem is tudtunk vele mit kezdeni. 1991-ben jelent meg Koncz Zsuzsa Illúziók nélkül című lemeze, amely a rendszerváltás utáni kiábrándultság érzésével foglalkozik. Az egyik talán kevésbé ismert száma, a Csak legyünk rajta túl klipjében látható egy korabeli újságcikk, amelynek címe: „Mesél a háztartási napló – A szegények fogyasztása”. A vágókép is egy idős, hajlott hátú nénit mutat. És valahogy megragadtunk a szegénység ezen értelmezésénél, és nem is akarunk ezen túllépni.
Pedig amikor Koncz arról énekelt:
„Azt mondják mindig, hogy nincs semmi baj
a gyógyulás közel már
És nemsokára jól leszünk, csak türelmesek legyünk
Az ám, az ám
Nem kell félni, nem fog fájni
Neked nem fog fájni, tudjuk, doktor úr
Nem kell félni, nem fog fájni
Nem fog fájni csak nekünk”,
a szegénység mai formája nem volt ekkora mértékű. Valahogy benne ragadt a közvélekedés abban, hogy ne tartsuk problémának, ha valaki dolgozik, de éppen csak megél a családja ebből. Úgy érezzük, ez az élet velejárója, ezért fókuszálunk a mélyszegénységben élőkre (főképpen csak szavak szintjén). Pedig a kérdés ennél bonyolultabb, és erre világít rá a létminimum-kutatás is:
