OFOE BLOG
Szerző:
2017.06.19.
...Aztán ott vannak a nehéz sorsok, akiknél az írás terápiát jelenthet. Az anyagi nehézséggel küzdők, a délutánonként Tescoban, McDonalds-ban dolgozók, a bántalmazottak, és azok, akikről lemondanak, akiket sorsukra hagynak a szüleik. Gyermekvédelem? Ifjúságvédelem? Senkinek ne legyenek illúziói! Vannak olyan tanítványaim, akik olyan körülmények között járják az iskolát, hogy meggyőződésem szerint én képtelen lettem volna rá. Reggel 7:45-től 14:15-ig, vagy akár 15:10-ig órákon ülni, aztán délután 3-tól este 10-ig műszakban lenni, éjjel az ágyba beájulni, aztán másnap 1-est kapni, mert nincs kész a házi... És van, aki még így is végig csinálja és leérettségizik. Az én szememben ezek a fiatalok igazi hősök. Akkor is, ha csak 2-es, 3-as az a jegy. És igen, ezek a fiatalok nagyrészt más kiskorukban is elhanyagoltak voltak, lelkileg sérültek, és igen, tanulási nehézségeik alakultak ki, vagy az eleve meglévők lettek egyre súlyosabbak. Tényleg nem jár nekik némi „kompenzálás”? Hol vagyunk még az esélyegyenlőségtől, amíg más segítség nincs is, csak pár kis felmentés? És még ezt is el akarják venni… A nehézséggel küzdő diákjaim többségében „csak” BTMN-kategóriát kapnak. De számukra egy-egy részleges vagy teljes tantárgyi felmentés tényleg a túlélést jelenti, az érettségi esélyét, mely mégiscsak egy ugródeszka, egy lehetőség, hogy kievickéljenek egy olyan helyzetből, melybe igazán önhibájukon kívül születtek bele.
Az egyik legkedvesebb tanítványom tavaly érettségizett. Szintén „csak” BTMN-es volt, diszlexiát, diszgráfiát, figyelemzavart állapítottak meg nála. (Ennyit arról, hogy a „disz” csak „SNI” lehet.) Kétszer ismételt évet, többször el akarták tanácsolni – de hová is mehetett volna? Mikor bekerült az osztályomba, eldöntöttem, hogy nem engedem el, mert egyébként annyira tehetséges, jóra fogékony ember. Sikeresen leérettségizett, sőt, a (mi tagadás, ez nyilván engem is minősít) többnyire gyenge-közepes magyar feleletek között szó szerint kisziporkázott élettel teli, összeszedett és kifejezetten „érett” irodalom-előadásával. De idáig hosszú út vezetett – rengeteg „elnézésre”, türelemre és persze sok-sok sikerélményre volt szükség. A jó jegyekhez (mert az „osztályozás mint motiváció” meggyőződésem szerint csak és kizárólag jó jegyekkel működik, a mentesítetlen BTMN-esek viszont leginkább rossz jegyekre számíthatnak) komoly segítség volt a helyesírás-mentesség és a rendelkezésére álló „több idő”. Érettségi után tőle is kaptam egy nagyon kedves Facebook-üzenetet, többek között ezekkel a sorokkal: „Mint volt diák, szívesen fogom látogatni az irodalmi kávéházat, amennyiszer időm engedi! (…) Örülök, hogy együtt kezdtük ezt a hat évet, egy percét sem bántam meg!”
Persze, amint arra már utaltam, a felmentések lehetősége önmagában nem elég. Bár az „átlaghoz” képest „szép eredmény”, hogy tavaly huszonheten érettségiztek le az osztályomban (néhány pótérettségivel, de akkor is), árnyalja a képet, hogy az „anyakönyvembe” 49 tanulót írtam be, azaz ennyien „fordultak meg” az osztályomban. Nagyon kevesen iratkoztak át másik iskolába vagy végzik a sulit egy alsóbb osztályban – többségük egyszerűen „kiesett a rendszerből”. És őket nem a szél fújta ki. Még 18 éves koruk előtt áldozatul estek a szegénységnek, a családi problémáknak, a feltáratlan nehézségeknek, annak, hogy egyszerűen senkinek nem volt rájuk elég ideje. Mindig, amikor egy tanuló kiiratkozik a kudarcok vagy a nehézségek miatt, tehetetlen dühöt érzek, és fájdalmat, és azt, hogy ez szégyen. Mindannyiunk szégyene, szegénységi bizonyítványa. Szeretem őket, és az elveszítésük mindennél fájdalmasabb...
