Szerző: L. Ritók Nóra
2017.05.05.
Sokat tanultam tőlük. Már sok mindent értek, de van, amit nem érthetek. Mert nem vagyok cigány. És nem mélyszegénységben szocializálódtam. Nincs tudásom rá, sem a roma identitás megélésére, sem a szegénység túlélésére. Hogy mit keresek mégis ott? Behúzott a probléma. Mondhatnám úgy is, hogy sokkolt. Nem bírtam nem belevonódni.
Változtatni akarok.
Mert nem akarom, hogy a szegregátumok lányai előtt a főállású anyaság legyen az egyetlen karrier. Nem akarom, hogy gyerekként szüljenek, az elsőtől, akivel az élet összehozta őket, és szüljenek gyorsan egymás után, oda, ahol sosincs elég pelenka, és ismeretlen a bébiétel. Nem akarom, hogy szó nélkül tűrjék a pofonokat, igazságtalanul, csak, mert így szokás. Hogy a családban a legtöbb teher rajtuk legyen, ők szerezzenek be mindent, főzzenek, mossanak, menjenek az iskolába, ha „felhívatják” őket. És ha valami nem úgy alakul, hogy mindenkinek jó legyen, akkor rajtuk adja ki a mérgét bárki a családban.
Nem akarom, hogy harmincéves korukra hiányozzanak a fogaik. Hogy dohányozzanak. Kikezeletlen betegségeik és a rajtuk levő terhek miatt negyvenévesen az öregség jeleit mutassa arcuk, megtört tekintetük. És krónikus betegségek végezzenek velük akkor, mikor más nők előtt ötven fölött, meg a nyugdíj után még kinyílik az élet.
Szeretném, ha tudnának mosolyogni. Nevetni. Egymást támogatni. Büszkének lenni.
Nem akarom, hogy úgy érezzenek, természetes számukra a kirekesztés, a félrefordulás, a hátuk mögötti összesúgás, a táskák szorosabbra markolása. Hogyha a gyerekeik megnőttek, ne legyen más nekik, csak a közmunka lehetősége. Hogy normális munkalehetőségről, munkahelyről ne is álmodhassanak.
Nem bírom megtapasztalni, ahogy anyaként büszkén nézik a prostituálódó lányukat, a bűnözésből élő fiukat, mert közben azt érzik, jó úgy nekik… hiszen úgy van pénzük. Úgy nem nélkülöznek...
