Szerző: L. Ritók Nóra
2017.02.05.
Szerintük látszik, hogy „nagyon magas azon gyerekek aránya, akik azért nem jól teljesítenek a méréseken, mert a családi háttérindexük alacsony. Vagyis ezekben a családokban nem a tanulás az első.”
Mondjuk ezt, hogy a családi háttér mennyire meghatározó, már régen tudjuk, kérdés az, mit tett, vagy tesz ezért a kormányzat, hogy ez változzon. Szóval, ez nem egy nagy felismerés, hanem egy régóta görgetett, meg nem oldott probléma. Az pedig, hogy ez miért mostanra mutatott ilyen mértékben mérhető hatásokat, nos, azt hiszem, az egyértelműen az utóbbi időszak hatásának köszönhető.
A korábbi kormányok alatt sem született tartós megoldást előrevetítő intézkedés a halmozottan hátrányos helyzetű, zömében roma gyerekek sikeres oktatása területén, de legalább voltak pénzek, amiket erre fordítottak, voltak módszerek, amiket terjesztettek, volt szabad mozgástere az iskoláknak, pedagógusoknak, hogy azt és úgy tanítsák, ami ott, és akkor a szerintük leghatékonyabb. No, és talán a legfontosabb: nem volt ekkora mértékű szegregáció az országban.
Abból, ami mára kialakult, egyértelműen látszik: rossz volt az irányzék, az oktatási rendszer átszervezése nem tudta esélykiegyenlítővé tenni az oktatást, sőt, a helyzet sokat romlott, a szabad iskolaválasztás pedig az egyházi iskolák sosem látott mértékű támogatásával elszabadította a szegregációt. Minden és mindenki, ami a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek oktatását segítette volna, elvesztette a teret, a módszert, a motivációt.
Sok területet lehetne kiemelni, amiben az elhibázott, rossz fókuszok elemezhetők. De nézzük most csak a tanárokat.
Korábban azt is olvashattuk a kormányzati kommunikációban, hogy a pedagógusok a hibásak a rossz PISA eredményekért. Mert nem csinálják rendesen, a kormány nyilván tökéletes keretet adott a munkának, ők megtették a magukét, és nem ők tehetnek róla, hogy nem működik. Én viszont azt látom, ezek a pedagógusok éppúgy áldozatai ennek az egésznek, mint a gyerekek. Ez a keret ugyanis nem jó. Mert nem ezekre a gyerekekre, sőt, szerintem nem is erre a mai világra íródott.
Nincs plusz forrás, támogatás, pedig ezekhez a gyerekekhez plusz pedagógiai munka szükséges. Nincsen elég szakember, fejlesztő pedagógus, pszichológus, sok helyen még szakos nevelő sem. Nincs csoportbontás, egyéni foglalkozásra elég lehetőség, viszont egyre több a szegény, no meg a BTM és az SNI gyerek, akik csak az állami iskolákban kapnak integrált oktatásra lehetőséget.
A halmozottan hátrányos helyzetű, zömében cigány gyerekeket oktató pedagógusok legtöbbjének az önbecsülése már a múlté, kiégettek, magukra hagyottak, eszköztelenek a szegénységgel és a szegregátumok világában átörökített szocializációval szemben. Aki teheti, elmenekül. Aki marad, mert nem mehet el, megpróbálja túlélni. Belefáradtak a napi harcba a gyerekekkel, a szülőkkel, a teljesíthetetlen követelményekkel, tudják, a túlélés záloga az adminisztráció, ügyelnek hát arra, hogy „papíron” minden rendben legyen, és békén hagyják őket. Az ő pedagógiai attitűdjük végérvényesen meghatározódott: már nem akarnak kipróbálni semmit, a motiváció a saját szakmaiságukba vetett hit megtartására, és a változások sikere iránt minimálisra csökkent...
ITT OLVASHATÓ
