MAGYAR NEMZET ONLINE - INTERJÚ
Szerző: B. Kovács Gergely
2017.01.15.
A rendszerváltó generációról és a politikai osztályról, az értelmiségiekre leselkedő trollokról és az istenhitről
Sokak számára mindmáig nemzedéki bálvány Lovasi András zenész, dalszerző, a Kispál és a Borz, valamint a Kiscsillag nevű zenekar frontembere. Ha az álmaiból nem is lett kevesebb, az illúziói bizony megfogyatkoztak, és a rendszerváltás óta eltelt évtizedekről is megvan a véleménye. Azt mondja: okosságok helyett az számít igazán, ami hosszabban dolgozik az emberben, vagyis egy sors, egy emberi történet, egyfajta helytállás. Lovasi András idén tölti be az ötvenet.
– Az egyik dalában hangzik el a következő sor: „Már elmúltam húsz, még nem vagyok negyven, tudom, hogy kell győztesnek lenni, de nincsen hozzá kedvem.” Ez volt a harmincas Lovasi András tapasztalata. Milyen az ötvenesé?
– Az ötven év arra jó, hogy az ember távolinak látja a fiatalkorát, ám ugyanúgy távolinak a végső elszámolás idejét is. Zenészként ebben a korban a legnehezebb jó lemezeket készíteni, mert még nem vagy öreg túlélő, akinél az is érdekes, hogy egyáltalán létezik, hiszen napi szinten csinálod a dolgaidat, de már fiatal sem.
– Milyennek látszik az elmúlt harminc esztendő, ha alkotóként tekint vissza?
– Viszonylag egyenes pályát futottam be különösebb hullámvölgyek nélkül, de ha megfordítjuk, csúcsaim sem voltak. Akadt néhány pont, amely áttörte az alternatív nyilvánosság falát, ez történt például a Csinibaba című film idején, de anno a Kispál és a Borz alapvetően mindig szélárnyékban dolgozott. Sajátos piaci szegmensben éltünk, ahol volt saját közönségünk. Csak utólag értem meg, mekkora ajándék, hogy folyamatos érdeklődés mellett írhattam dalokat. Az persze illúzió, hogy ezek a dalok tudnak bármin is változtatni, legfeljebb rajtam.
– És ha nem csak a zenéről beszélünk?
– Egy picit jobban látom már, mi értékes, mi kevésbé abból, ami történt körülöttem. Hogy mi az, amire büszke lehetek, és mire mondhatom utólag: teljes tévedés volt. Sokkal kevesebb már az illúzióm is. Nem az álmaimból lett kevesebb, de az álmok megvalósulásának a hatékonysága miatt megfogyatkoztak az illúziók.
– Sikeres lett és a mai napig nagyon eltökélt viszont az a politikai generáció, amellyel egy időben indultak.
– 1989-ben nagy kiabálás lett abból, hogy Orbán Viktor bemondta: vonuljanak ki az oroszok. Erre személyesen is emlékszem, a pécsi Szenes klubban próbáltunk éppen, és utána az ott lévő egyetemisták alaposan megtárgyalták ezt a kérdést a szikrázó levegőben. Sokak szerint a miniszterelnök politikai éberségét, szimatát dicséri, hogy megérzi, milyen irányba mennek a dolgok, ahogy ez akkor is történt. Ma azonban a világ valamilyen irányba terelését már ő is szorgos kétkezi munkásként végzi, és az iránya nekem nem fekszik. Minden, ami most történik, benne volt a levegőben már akkor, nem kellett látnoknak lenni ahhoz, hogy sejtsük, mi lesz, más kérdés, a politika melyik része hogyan reagált minderre.
– Ezt a politikai osztályt remélte a rendszerváltás környékén?
– A legszomorúbb tapasztalat talán az, hogy rosszul működik a kiválasztás folyamata, amelynek során a vezetőinket megtaláljuk. A miniszterelnök a képességeivel pedig egyedül van a politikusok között. Ha megnézzük, a volt iskolatársaink vagy egyéb gyerekkori közösségeink tagjai közül kik lettek helyi, regionális vagy országos szinten politikusok, általában elmondhatjuk, hogy van ez az opportunista buzgómócsingfajta, régen ezekből KISZ-titkár lett, most meg ott nyomulnak mindenhol. Amikor az elit nem a teljesítmény alapján választódik ki, pontosabban olyan érdemek alapján történik a kiválasztódás, hogy a folyamat inkább nevezhető kontraszelekciónak, mint szelekciónak, akkor ez marad nekünk...
