KANADAI MAGYAR HÍRLAP ONLINE
Szerző: Bruck András
2017.01.08.
Szinte csak napjaink maradtak.
Akár a föld felé zuhanó repülőgép, pillanatok alatt becsapódunk 2018-ba – s vele az ország sorsát immár majd végérvényesen megpecsételő választásba. Utána vagy Orbánék tovább maradnak a nyakunkon, és bevégzik nyolc évvel korábban megkezdett bűnténysorozatukat, vagy…
De nincs vagy.
Ez a dolog eldőlt, ellenzéki szempontból az idei év ugyanolyan terméketlenül és hiábavalóan fog eltelni, mint az előzőek. Lesz persze sok fogadkozás, mozgolódás, színlelt magabiztosság, de erre már kevesen vevők, végtére is hetedik éve figyeljük a tehetetlenségnek, tehetségtelenségnek és a hatalommal való kis kollaborációiknak szánalmas egyvelegét.
Amilyen bűnösök Orbánék, a maguk módján pont olyan bűnösök az ellenzéki pártok vezetői, főemberei, értelmiségi kísérői. Egytől egyig, kivétel nélkül mindegyik. És teljesen érdektelen, hogy amúgy vannak-e köztük tisztességes, demokratikus elkötelezettségű emberek.
Vannak. Na és?
Teljesítményük megítélésekor nem lehet más szempont, minthogy 2010 óta nem tudtak egyetlen plusz szavazót sem szerezni. Se jobbról, se balról, se középről. Sehonnan, mert igazából senkihez nem beszélnek, mert lehetetlen őket bármilyen konstans értékhez, elvhez, elképzeléshez kötni, bármi újjal, a változás reményével azonosítani. Az ellenzéki pártok hét év alatt képtelenek voltak egyetlen bizalomgerjesztő mondatot mondani az ország úgy kétharmadán tengődő millióknak, a rezsim elhagyott áldozatainak.
A választáson azért természetesen indulni fognak. Tudják ugyan, hogy aknamezőre hajtják saját szavazóikat, de nincs lelkiismeret-furdalásuk. Még a választáson való részvételük árát sem szabják meg, holott ezzel éppen ők teremtik meg a demokratikus közélet látszatát: az egyetlen dolgot, amelynek elvesztésétől esetleg még tart a rezsim.
De hiába, csak a rájuk váró néhány parlamenti hely lebeg a szemük előtt. Ezért indulásuk feltételeként nem is követelik, hogy a kormány legalább a választási szabályok legkirívóbb becstelenségeit orvosolja, például a levélben szavazás arcpirító egyenlőtlenségéét, és mindeddig fel se vetették, hogy ragaszkodnak a miniszterelnökjelölti vita felújításához is. Pedig kéne, hogy aztán Orbán ott, az egész ország előtt legyen kénytelen megvédeni illiberális rendszerét, egy okosan érvelő kihívóval szemben bebizonyítani, hogy miért jobb a magyaroknak egy általa egyszemélyben uralt, és éppen emiatt leszakadó, kifosztott, jövőtlen országban élniük. De az ellenzéknek nincsenek feltételeik, ellenkezőleg, minden tőlük telhetőt megtesznek, hogy megkönnyítsék legyőzendő ellenfelük dolgát.
Na és, ha mégis győznének?
A gondolat arra való, hogy szárnyaljon, úgyhogy akkor mi lenne? Bárki is el tudja róluk képzelni, hogy igazságot szolgáltatnának a nemzetnek? Hogy nekiállnának köztulajdonba venni a közpénzből, azaz jogtalanul és erkölcstelenül meggazdagodottak vagyonát? Hogy visszavennék tőlük a földjeiket, szállodáikat, kaszinóikat, éttermeiket, kastélyaikat? A nevükre íratott pénzintézeteket? A rokonoknak, családtagoknak átjátszott, évente százmilliókat, milliárdokat fialó vállalkozásokat, cégeket? Na és azt el tudják róluk képzelni, hogy a beiktatásuk másnapján megszüntetnék a jogrendre és igazságra, egyszóval a demokráciára legveszélyesebb Fidesz-káderek állását, kinevezését? Függetlenül attól, hogy a „törvény szerint” hány évük lenne még hátra. Nemzeti önvédelemből, hogy ne folytathassanak utóvédharcokat.
Elképzelhető, hogy kormányra jutva a mai ellenzék nekilátna országosan „fideszteleníteni”, hogy végre a sötét, gonosz árnyékuk nélkül lehessen élni? Képesek volnának rá, hogy a „fülkeforradalommal” kezdődött tragikus eseménysorozatot annak nevezzék, ami: alkotmányos puccsnak, egyben a hatalom kizárólagos megragadására irányult (sikeres) kísérletnek? És hajlandók lennének ezt ki is mondani, az új parlamenttel megszavaztatni, egyúttal megindítani az ebből kötelezően fakadó eljárásokat?
Ugyan már, semmit nem csinálnának, mindenre azt mondanák, hogy mi nem lehetünk olyanok, mint ők, nekünk muszáj ragaszkodnunk a jogbiztonság és jogállamiság eszméjéhez – és igyekeznének ellavírozni a Fidesz-törvények fogságában. Igenis képesek lennének beteljesíteni Orbán már rég feledésbe merült hencegését, fenyegetését (Kronen Zeitung, 2011. június 10.), miszerint a kétharmados gazdasági törvényekkel „tíz egymást követő kormány kezét kívánja megkötni.”
És tényleg, hogy beváltak ezek a törvények! Még Erzsébet-utalványra is futotta a nyugdíjasoknak öt évvel később.
Az ellenzék pedig készen áll ezeknek az országnyomorító törvényeknek a betartására. Az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet ájulásig tisztelt alkotmányjogászai évek óta azt sulykolják, hogy kétharmad nélkül nem szabad hozzájuk nyúlni. Tehát inkább az ország, a nép vesszen oda, mint a jogszerűség.Nyilván ők is szeretnének még néhány Erzsébet-utalványt kapni.
Megmondom, mit tennének a hatalomra került ellenzékiek. Futni hagynának mindenkit, a színfalak mögött kiegyeznének és osztozkodásba kezdenének velük. Úgy tennének, mintha nem látnák, ahogy M. Lőrinc harminc milliárdja apránként átkerül az igazi tulajdonosok számlájára, és közben vidáman elkormányoznának a Fidesz helyükön hagyott embereivel.
Elkormányoznának, de vajon hogyan?
Mert ugyan elhiszi-e valaki, hogy akárcsak egyetlen ember is akad közöttük, akinek van fogalma arról, hogy mit kell majd tennie az ország negyedszázada megoldatlan és egyre csak halmozódó súlyos gondjaival? Valaki, aki sokkal messzebb lát az átlagos magyar politikusnál, aki tudja, hogy hol tart és merre halad, mégpedig igencsak gyors tempóban világ.
Vagy netán a szegedi polgármester tudja?
